„Látnunk kell egymást…”

Naplóbejegyzés az I. Rimay Nemzetközi Költészeti Fesztiválról

Karanténba jön? – kérdezte a határőr, miután magához intett. Kezemben szorongattam a felettesétől kapott végzést, miszerint én, a költészeti fesztiválra tartó beregszászi lakos, hivatalos úton vagyok, és „karanténmentesen, korlátozások nélkül” léphetek Magyarország területére. Eljött az idő, hogy ezt az ütőkártyát – önelégült mosolyomat

Shrek Tímea: Kényszer

Kárpátalján eleinte nem volt pánikhangulat. Egy hónappal ezelőtt még félvállról vettük az egészet, hiszen pont mi ne bírnánk ki akármit, meg amúgy is, a kárpátaljai magyar mindent túlél, lásd a történelmet. Aztán egyre komolyabbra fordultak a dolgok. A férjem Svédországba utazott, majd egyik pillanatról a másikra az iskolában bejelentették a

Nagy Tamás: Sose hagyj elesni

A naplóírásra gondolok, hogy nyáron milyen lelkesen kezdtem bele, hisz új környezet, új élmények. Aztán lassan abbamaradt. A fogak, akár a barlang elé állított kövek, nem engedik ki a szavakat. Amit nem mondhatok el senkinek, azt magamba fojtom, van rá egy külön tavam. Néha folyót használok. Nem akarok saját életem

Levél az élő irodalomtörténethez

 

Drága, öreg barátom!

Emlékszel még arra, hogy néhány évvel ezelőtt meghívtál az ünnepi könyvhétre Budapestre? Jelentem, idén már szerzőként voltam jelen.

Hiába kerestelek pénteken és szombaton, sajnos elkerültük egymást. Pedig szerettelek volna megölelni, látni a széles, amerikai mosolyodat, de ami késik, nem múlik, sort kerítünk erre is. Remélem, az egészséged