Kárpátalján eleinte nem volt pánikhangulat. Egy hónappal ezelőtt még félvállról vettük az egészet, hiszen pont mi ne bírnánk ki akármit, meg amúgy is, a kárpátaljai magyar mindent túlél, lásd a történelmet. Aztán egyre komolyabbra fordultak a dolgok. A férjem Svédországba utazott, majd egyik pillanatról a másikra az iskolában bejelentették a kényszerszünetet. Senki sem volt felkészülve rá, mindenki értetlenül és döbbenten állt a kész tények előtt. Akkor kezdtem el aggódni. Röpködtek a pletykák a határzárról, majd nemsokára rá már ki is tűzték a dátumot, mikortól nem lehet belépni az országba. Egyre jobban aggódtam. Nem csupán a férjem miatt, hanem azokért az emberekért is, akik most külföldön ragadtak, hiszen rengeteg a kárpátaljai vendégmunkás a csehországi, szlovákiai és magyarországi gyárakban. Elkezdtek hazaözönleni az emberek, ám még mindig nem törődve a szigorításokkal, a város utcáit járták, bevásároltak és folytatták a napi rutinjukat. Mára viszont kiürült a város. Elrendelték a teljes határzárt és rendkívüli helyzetet vezettek be. Csak az lép ki az utcára, akinek halaszthatatlan dolga van, maszkban, gumikesztyűben, a látvány egy apokaliptikus filmre emlékeztet. Folyamatosan böngésszük a híreket és várjuk, hány hazatért szomszédunknál jelentkeznek a vírus tünetei. A kéthetes házi karanténok vége csak nemsokára fog kezdődni. Akkor majd kiderül, hány fertőzött érkezett haza, mennyire vagyunk makacs népség, tényleg mindent túlélünk-e.
Ha még mindig lakásban élnénk, szerintem most kezdenék el becsavarodni. A tehetetlenség, az unalom, az ingerszegény környezet már most is eléggé megvisel, szerencsém, hogy elég nagy az udvar, és bőven akad benne mit csinálni. A virágoskert beültetése, veteményes ágyások készítése, kertrendezés, terasz építés és sorolhatnám még. De mégsem jó itthon. Vágyom vissza a mindennapokba, a munkába, az iskolába, a gyerekek közé. A távoktatás nálunk szinte lehetetlen. Néhány gyerekkel tudom tartani a kapcsolatot az idősebb testvérükön keresztül, de egy hatéves gyermeket, egy első osztályost nem lehet az interneten keresztül megtanítani semmire, pláne úgy, hogy a szülei sem tudnak írni-olvasni. Őszintén aggódom miattuk. Amit néhány hónap alatt sikerült közösen elérnünk, az összes tudást, amit megszereztek, ez a járvány ki fogja verni a fejükből. Ha beindul az oktatás, mindent lehet elölről kezdeni. Amit ők fognak megsínyleni.
Minden reggel, amikor felkelek, kávé után leheveredek a kanapéra, az ölembe veszem a laptopom, és dolgozni kezdek. Koránkelős típus vagyok, s ha már nem kell elindulnom sehová, megpróbálok visszarázódni az irodalomba, vagyis inkább az írásba. Belekezdek mesébe, folytatom verssel, s ha minden jól megy, hetente egy novella is összejön. A karantén ad egy kis időt erre is. Meg arra, hogy elgondolkozzak azon, miről is akarok valójában a jövőben írni. Folytatom Líz történeteit? Vagy valami egészen másba kezdek? A mese világa felé fordulok? Szép lassan letisztul ez is, s majd akkor egyenesbe kerül az összes történet, átláthatóvá válnak a szövegek, végül mindegyik megtalálja a saját helyét két keménytábla között.
