Kovács Vilmos: Búcsú

 

Letörlöm arcomról a nyálat

s szembe fordulok a széllel.

Költöző madaram, szép bánat,

hová szállott?

Te őrizted, te beszéld el.

 

Állok az idő bal markában.

Nem fog rajtam vád sem, per sem.

Csillag ég kék szemem sarkában.

Merre mutat?

Elvesztetted legszebb versem.

 

Nyomodba szegődtem, kortesed.

Vadul vertem tányért, dobot.

Tomboló

Kovács Vilmos: Vihar

Gomolyog az ég, mintha
lángolni akarna.
Tört gerincű háztetőn
megmozdul a szalma,
s nyugtalanul talpra áll
az út pora is lent.
Riadt hangú kisharang
békíti az istent.
A magasság reccsen, a
felhők megszakadnak,
megreszket a zárt ajtó,
elsárgul az ablak.
Mérföldjáró zivatar
csörtet át a kerten,
egy félvállú szilvafa
áll

Kovács Vilmos: Névtelen hangulat

Nagy volt az út. Letaposott sarkam
kikacagja a fényes parkett.
Bánt a lárma. Nem szólok csak halkan.
Mért várom el tőled, hogy halld meg?

Nagy volt a harc. Néha még felszakad
a lelkemben egyszerre száz seb.
Nem kérded, hát nem mondom: nem szabad.
Mért várom el tőled, hogy lásd meg?

Marcsák Gergely: Felszín

Egy Márton Béla-kép előtt

 

Az Ung-part akthoz vetkőzik a szélben.

Kéjelgő hegyek állják körbe hárman,

hogy felidézzék, mi maradt ott végleg

a levedlett és folyóba hullt nyárban.

 

Fölöttük súlyos felhők henteregnek,

testükből esőként ömlik a pára.

A didergő völgy halvány és erőtlen

napvonalkódot süttet még hasára.

 

 

A középső hegyen várrom …