Shrek Tímea: Százhatvannál lassítunk

Délután fél öt, és ilyenkor, ősz végén már korán sötétedik.

Líz fel-alá járkált a szobában, lábnyomai szinte kivehetőek voltak a szőnyeg szálaiban. Egyre gyakrabban simogatta meg Gedeon hátát, aki ügyet sem vetett rá. Teljesen jól elvolt újdonsült barátaival és a konyak társaságában.

Az asztal roskadásig meg volt tömve. Előételnek salátát és hideg húsokat szolgáltak fel, majd ezt a tyúkhúsleves követte. Líz keveset vett belőle tányérjába, mire a házigazda meg is jegyezte, hogy miért nem vesz többet. A lány nem vallhatta be, hogy nincs oda a húslevesért, sőt, semmilyen levest nem igazán kedvel. Eleget evett belőle gyerekkorában, amikor a szülei mást sem tudtak az asztalra tenni, csak vízben úszkáló krumplit, néha sárgarépával vegyítve.

Az ég alja vörösben úszott. A késő őszi látvány, a sárguló falevelek egészen meghitté varázsolták volna az utat. Líz aggódott, nem szeret sötétben vezetni, bár nem magától félt, inkább az eszement sofőröktől. Volt már rá példa, amikor az úton jobbról előzte meg egy jármű, alig érkezett kikerülni őt. Nem szívesen gondolt erre az esetre, mert utána félre kellett állnia és három szál cigarettájába került, ameddig megnyugodott. Gedeon pedig csak itta és itta az alkoholt a széles szájú üvegpohárból.  A lány szeretett volna leülni közéjük, magának is tölteni az italból, hogy keresztbe tett lábbal várja, ki viszi majd haza. Erre sosem volt még példa. Talán azért, mert sohasem itta le magát annyira, hogy ez megtörténjen, talán azért, mert ha mégis, mindig egyedül volt. Senki, soha sem láthatta őt részegen, férje miatt tartania kellett magát, hiszen mit szóltak volna mások ahhoz, hogy egy nő iszik. Mások. Mindig csak ez számít, hogy ki, mikor és mit gondol róla, róluk. Sosem tudhatták, melyik kolléga a rosszakaró, hiszen az emberek már csak ilyenek. Ha valakinek egy kissé jobban megy a szekér, elönti őket a sárga irigység. Mert az emberek már csak ilyenek. Meg olyanok is, hogy ott tesznek keresztbe, ahol tudnak. Kibeszélik a hátuk mögött, felnagyítanak bizonyos problémákat, aztán végül hozzá is tesznek a történethez. Líz  szomszédjánál, István bácsinál is úgy volt. Tüdőgyulladást kapott szegény, amikor meg kivitték a temetőbe, a nép azt pletykálta, hogy tüdőrákos lett, az vitte el, pedig ez nem volt igaz. Mégsem akadt senki, aki lecsitította volna őket, vagy megcáfolja, hogy az nem is úgy történt. Nem. Mindenki egyetértően bólogatott, akadt, aki azt is mondta, hogy kevesebbet kellett volna innia, pedig István bácsi szájában sohasem fordult meg az alkohol. Líz pontosan emlékezett erre, hiszen ő is ott volt a menetben. Próbált volna tenni ellene, de a vénasszonyok állandóan lehurrogták. Némelyik még rá is kiabált, hogy hallgasson, mert ő bizony tudja, mi, hogy történt, mert hozzá járt az öreg pálinkáért. Líz hiába magyarázta, hogy azt a vendégeinek vette ajándékba, az asszonysereg szája erősebb volt tőle.

Gedeon felállt a székről és kinézett az ablakon. Újdonsült barátai pedig csak egyre emelték a poharat.

– Még ezt igyuk meg az útra! – állt fel a férfi. Líz igazából a nevét sem tudta, de nem is nagyon érdekelte. Csak a pillanatra várt, amikor beindíthatja az autót és elhagyják végre a várost.

– De aztán tényleg induljunk már. – kérte – Időközben teljesen beborult az ég. Esni fog.

Gedeon bólintott, töltött még egy kört a konyakból.

A férfi és a barátnője nehezen szálltak be az autóba. Maradtak volna még, de érezték, hogy Líz türelmének igencsak a végét járják. Kétórás út állt előttük, teljes sötétségben és zuhogó esőben.

Errefelé nem szokás kivilágítani a közutakat. Még a belvárosban is hiányoznak a villanykörték az oszlopokon álló lámpákból. A kerékpárosok sem vesznek fel este fényvisszaverő mellényt, hiszen az itt nem divat, de a xenonos reflektorokkal vezetni teljesen természetes.

– Messze vagyunk még? – kérdezte idegesítő hangon a hátsó ülésről a férfi.

– Nem egészen tíz perce indultunk el – szólt vissza Líz, – még legalább másfél óra van az útból.

– Kurva jó – jegyezte meg az szemrehányóan.

Líz összeszorította a fogait. Nem akart senkit sem megbántani, pedig ott volt a nyelve hegyén, hogy a ti hibátok, hogy nem indultunk el időben.

– Jó sötét van. Errefelé nem tanítják a sofőröket meg arra, hogy nem megyünk a szembeforgalommal reflektorfénnyel? És ezek a biciklisek? Hogy képzelik, hogy mellény nélkül cikáznak az úton keresztbe? Nézzétek már, ezek barmok, komolyan mondom, barmok! Minek megy az út szélén? Nincs járda? – okoskodott a férfi, de Líz próbálta szelektálni, amit mond, bármennyire is idegesítette.

Az eső egyre sűrűbben esett. A lány alig látta, mi van előtte az úton. Nem volt elég, hogy a látási viszonyok egyre rosszabbodtak, de az autó üvegének belső fala is bepárásodott az ittas utasok lélegzetétől. Az úton egy traktor haladt előttük, csigalassúsággal, bár Líz sem éppen a leggyorsabban ment. Indexelt, kicsit gyorsított és kikerülte a járművet. Hátulról sikoltás hallatszott.

– Mi a baj? – kérdezte megrémülve.

– Lehet, hogy a legközelebbi autót ne kerüljük ki? Vagy legalábbis ilyen gyorsan? Halálra rémültem! – nyafogott az eddig csendben ülő nő.

– Lehet, de akkor, mondjuk holnap reggelre leszünk otthon. Amúgy is csak hatvannal mentem, mit rettegsz? – kérdezte.

A szipogó nő elhallgatott. Helyette a párja kezdett el beszélni.

– Messze vagyunk még?

– Igen – válaszolta Líz teljesen kimérten.

– Pedig már jó régen megyünk – csattant fel a férfi.

– Egészen huszonhét perce – vágta rá halkan, miután ránézett az órára. – Ha időben elindulunk, már otthon lennénk – folytatta.

– Senki sem tudta kiszámolni, hogy mikor sötétedik, meg ki a fene gondolt arra, hogy esni fog?

– De, és én – Líz feljebb tekerte a rádió hangerejét, hogy elnyomja vele a zsörtölődők hangját. Gedeonra nézett, aki megvonta a vállát és csak annyit mondott:

– Tényleg nem látni az útból semmit.

Líz erősen hunyta le a szemét egy pillanatra, hogy visszafojtsa a sírást. Legszívesebben tombolt volna, de nem tehette, mert mi van, ha Gedeon, vagy azok ott, hátul megszólják. Kisimította arcát, felvette a félig mosolygós ábrázatot és beletaposott a gázba. Még hallotta hátulról, hogy a nő sikoltozik, és ahogyan a férfi megpróbálja megnyugtatni, Gedeon is szólt valamit, de ő ügyet sem vetett rá. A hangok egyre tompábbak lettek, míg végül teljesen megszűntek. A vihar erősen rázta az út menti fákat, az autók fényszórói pedig élesebben világítottak, mint valaha.

 Forrás: Együtt, 2020/1.

Shrek Tímea

Névjegy: Shrek Tímea

1989. augusztus 13-án született a kárpátaljai Beregszász városában.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervezőpedagógusa és magyartanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja. 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat stb. Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá az írói szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza-pályázat első helyezettje. Több novelláját Antonenko Miklós ültette át ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban Beregszász városának polgármesteri hivatala Drávai Gizella-díjjal tüntette ki, valamint szintén ebben az évben nyerte el a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor-ösztöndíjat. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>