Kovács Vilmos: Hirosimából jöttem

Én kislány voltam, szénfekete hajú,

és anyám úgy hívott, hogy édes.

Én messze, messze éltem és tizenkét évet;

és a szélborzolta, fehér felhőhajú

hegyek mögött a jóságos Napisten

– ha nyár volt – hát énértem is égett.

Én ott születtem, ahol ezer monda

kergeti sárkányait, ha leszáll az éj,

ahol még ringó bölcsődben rád ront a

hatalmas isten és megtanít rá, hogy félj,

ahol tüzet hányó hegyek áldoznak nyögve,

és morajuktól a felperzselt rögre,

Buddha lába elé omlik még az ég is.

De én szerettem élni… Tizenkét évemből

jutott kacagásra és keserű könnyre,

s ha majd rólam írtok – tegyétek a könyvbe,

hogy élni akartam és meghaltam mégis.

 

Én már tudtam, hogy az emberek

színe máshol más, hogy vannak fehérek,

istenük – Jézus, a sárkányuk – ördög,

s csak a vérnek van egyforma színe, csak a vérnek…

És egyszer csak szólni kezdtek a fegyverek,

s vacsorára már nem jutott kenyér,

és apám elment, hogy a hatalmas császárért

feláldozza a legnagyobbat: az életet.

És amikor hiába kérdeztem, hogy miért, –

ijedten számoltam tizenkét évemet.

De én élni akartam! … Azon a napon

a felhők ellopták a tengerek színét,

s napisten bemosolygott minden ablakon,

mikor az égre tette lobogó szívét.

S egyszer csak felnyögött az ég száz fellege,

a füst sárkányként gomolygott,

s én láttam az ördögöt a lángok között:

emberarca volt és szelíd kék szeme,

mosolyogva állt, glóriafényben,

és én… én… tizenkét évet éltem.

 

Üszkös sebek felett múlnak az évek,

s én, a régi kislány, visszatérek,

mert vannak, akik mindig élnek,

és én sem haltam meg, én is élek.

Élnem kell, mert láttam az ördögöt.

Emberarca volt és szelíd kék szeme…

És most is látom, párnás ajtók mögött,

mosolyog rám és esküszik, hogy szeret.

Kezében gyárak, meg se számlálhatom,

sziszegve hasad bennük az atom.

A kezén – mennyi vér! … Rajta az én vérem.

S hallgat a lakatra zárt lelkiismeret…

Nézz rá most, ember, akárki istened,

s engedd, hogy életem számon kérjem,

hogy ne halhassak meg, hogy visszatérjek,

hogy méreg legyek a szívében, méreg,

szeretője nyelvén – gyilkoló fullánk,

cselédje szemében – lobbanó, sárga láng,

puha selyem ágyán – nehéz lidércálom,

rémület, mely minden percben ráront,

igazság, amit majd te mondsz a szemébe,

és végül – erő a bakója kezében,

hogy ne hulljon többé a véred s a vérem,

hogy gyermeked többé ne álmodjon vélem,

hogy a te álmod se tiporja el senki,

s hogy egyszer már ember, ember is tudj lenni.

 

Forrás: Marcsák Gergely (szerk.) A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből, Kálvin Nyomda, Beregszász, 2018, 22-23.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>