Az augusztusi meleg beszökött a lakásba. A falakból napok óta áradt a hőség.
Líz felállt az ágyról, nedves törölközőt tekert a nyakába, ránézett a faliórára, egy óra negyvennyolc percet mutatott. Ma éjjel sem fogok aludni, gondolta, majd az erkélyre ment, és rágyújtott.
A lakótelep udvara üres volt. Csak néhány bagoly tudatta ébrenlétét monoton, idegfeszítő sikoltozásával. A nő végignézett a szemközt fekvő házakon. Néhány ablakban pislákolt némi fény, akadt, ahol a televízió képernyője festette színesre az üveget. Más sem alszik, állapította meg, és visszament a szobába.
A nedves törölköző és a maximumra tekert légkondicionáló enyhítette a forróságot, de aludni még mindig nem tudott. A szekrényhez lépett, lenge nadrágot és pólót vett ki belőle, felöltözött, kiment az utcára.
A városban éjfélkor lekapcsolják a közvilágítást. Takarékoskodnak az árammal. Líz rutinosan kerülte ki az útjába kerülő gödröket és a járdára lehajló bokrok ágait. Egy-egy kapualjban halálra rémítették a kutyák. Veszett ugatással jelezték gazdájuknak, hogy valaki elhaladt a kerítés előtt. Nem voltak hozzászokva az éjszakai sétálókhoz. A nő sokkal elviselhetőbbnek érezte a meleget, megkönnyebbülve járta a lakásához közeli utcákat. Messzire nem ment, mert kissé tartott attól, hogy összetalálkozik néhány részeg fiatallal, akik épp diszkóból tartanak hazafelé. Ilyenkor, szombatonként gyakran hallani, ahogy énekelve térnek haza a szomszédos lakásokba. Nem szerette őket, hangosak voltak, és felverték a lépcsőház lakóit.
Miközben egymás után szívta a cigarettákat, eszébe jutott, hogy fiatalkorában ilyenkor szeretett a leginkább csavarogni. Hol biciklivel indult el a közeli tóhoz, hol pedig gyalog járta céltalanul az utakat.
Közben egy útkereszteződéshez ért. Szemben vele a városvégi mező, jobb és bal oldalán a panelházak sokasága felé vezetett az út. Egyenesen szerette volna folytatni az útját, megkerülve a kerteket, hogy visszatérjen otthonába. Háta mögül zajt hallott. Az egyre erősödő hang valaki vagy valami közeledtét jelezte. Líz nem tudta eldönteni, hogy autó-e, vagy szekér, amíg meg nem hallotta a lódobogást.
– A mezővégi cigányok lehetnek. – gondolta, és a bokrok közé húzódott – Jobb, ha nem látnak meg.
A szekér egyre gyorsabban közeledett. A fényhiány miatt nem tudta megállapítani, ki ül a bakon. A bokrok ágai szúrták a testét. Lélegzetét visszafojtva várta, hogy elmenjenek.
– Hó! – kiáltotta egy hang – Álljatok meg!
A szekér megállt az út közepén. Két sötét alak szállt le róla, földig érő, hosszú ruhában. Egyikőjük a lovak elé ment, és megemelte a petrencésrudat, a lovak hátrálni kezdtek. Egy méternyit mehettek így, amikor a másik megszólalt.
– Itt jó lesz.
Mindketten a szekér végéhez mentek, majd ásót vettek elő, és ásni kezdtek. Líz nem mozdult, lélegzetét visszafojtva várt. Régebben sokat olvasott különböző mágikus szertartásokról, amelyeket az útkereszteződésben végeztek a boszorkányok, vagy, akik szövetséget akartak kötni az ördöggel. Csak erre tudott gondolni, gyomra görcsbe rándult, megdermedve figyelte az eseményeket.
A két sötét alak egyre mélyebbre ásott. Folyamatosan motyogtak valamit, amit a lány nem értett.
Az egyik alak a szekér végéhez ment, nagy nejlonszerű anyagot terített a földre. Sarkait kövekkel rögzítette, majd a másik segítségére indult. Kiemeltek a földből valamit. A sötét miatt Líz nem tudta kivenni, pontosan mi az, de olybá tűnt, hogy egy összekötözött emberi test. Rémület fogta el, és csak azért imádkozott, hogy észre ne vegyék.
A két alak a szétterített ponyvára tette azt a valamit, begöngyölte, majd óvatosan a szekérre rakta. Egyikőjük kaszát vett le a szekérről, majd Líz felé indult. A lány egyre mélyebben húzódott a bokorba, érezte, ahogy teste remegni kezd. A sötét alak megállt, és az útszéli füvet kezdte el csapdosni a szerszámmal. Néhány pillanat alatt jókora területet szabadított meg a magas gaztól. A másik ez idő alatt gereblyét hozott, és összeszedte, amit az első lekaszált. A gödröt betemették, a szerszámokat a levágott fű tetejére dobva felpattantak a bakra, a mező felé vették az irányt.
Líz megkönnyebbülten mászott ki az ágak közül. Nem vették észre. Gyors léptekkel, szinte futva tért haza a lakásába. A bejárati ajtót kétszer is ellenőrizte, hogy zárva van-e. Hajnali fél négy volt. Kávét főzött, elszívta maradék cigarettáját. Közben elővette az összes könyvét, amiben szó volt az útkereszteződésről és a mágiáról. Az ágyra pakolta, tanulmányozni kezdte őket. Reggel nyolc óra lehetett, mire elaludt.
A bejárati ajtó csengője ébresztette fel, a szomszéd ment át kölcsönkérni néhány hagymát. Miután bezárta az ajtót, ismét az órára nézett, késő délután volt. Cigarettáért nyúlt, de eszébe jutott, hogy az még hajnalban elfogyott. Felöltözött, és lesétált a közeli boltba.
A kereszteződésnél járva az utat figyelte. A kellős közepén frissen ásott föld emlékeztetett az éjszaka történtekre. A boltba érve két doboz cigarettát kért, de az eladó csak bámult rá. Még egyszer elmondta, hogy két dobozzal kér, erre az eladó erősen artikulálva, szinte Líz szájába rágva mondta:
– Nem hallom, mit mond. Vegye le, kérem, a polcról.
Líz értetlenkedve nézett rá, majd a polchoz lépett, elvette az árut.
Amikor kilépett a boltból, elővette telefonját, és bekapcsolta rajta a diktafont. Jó reggelt kívánok, mondta bele, majd visszajátszotta. A hang alig volt érthető. Sípoló, rekedt, mintha az alvilágból szólt volna.
– Elvitték a hangomat! Kellett nekem leskelődni. – gondolta, majd sírva fakadt, és hazament.
Majdnem egy hétbe telt, mire visszajött a hangja. A városközpontban sétálva vásárolt egyet a helyi hetilapból, majd leült egy padra. A szalagcím a következő volt:
„Elfogták a helyi csőtolvajokat!”
Líz lapozott, elolvasta a rövid cikk néhány sorát.
„Amint a városvégi lakótelep lakosai már tudják, múlt vasárnapra virradó éjjel eddig ismeretlen tettesek felásták, majd eltulajdonították a József Attila és Kölcsey utca kereszteződésében lévő, nemrégiben lefektetett vízvezetékcsöveket. Emiatt két napra a J. A. utcai lakosok az augusztusi hőségben vízellátás nélkül maradtak. A rendőröknek sikerült kézre keríteniük két helyi lakost, akik bevallották a lopást…”
– Vízvezetékcső. Hogyne. És az én hangomat ki vitte el? – szólalt meg a lány fennhangon.
Líz becsukta a szemét, felidézte az eseményeket, amik azon az éjjelen történtek. Összegyűrte, majd a kukába dobta az újságot.
Megjelent: Együtt, 2020/1.
