Kovács Vilmos: Vallani kell

Évmilliók zajlásában elvesztek az ősök.

Nem kutatom, hogy kik voltak; szolgalelkek, hősök.

Nem tudom, hogy nehéz léptű, földtúró dédapám

fia rosszat tett-e, mikor túladott a kapán.

Nem tudhatom, hogy közülük kit illet az érdem,

hogy istenek s urak előtt nem hajlik a térdem,

s kit a vád, hogy ívpapírok szántásába fáradt

parasztkezem nem ismer már kapát, csak tollszárat.

Száz dolog van, amit tudok, s még több, mit csak sejtek,

és e zajló nagy világban nincs sehol egy rejtek,

ahol ne kerülnék szembe – harmincéves fővel –

e mindent tudni akaró, vallató idővel.

Ezer kérdést ad, és amit mondok vagy leírok –

összegyűjtik piros szívek s elsárgult papírok.

Vallani kell…

 

Betűzgetem még a történelmet,

néha óriásnak nézem, ami törpén elment,

néha megállok, de sorsom egyre unszol, nógat

előre, s én számolom a véres sorompókat,

számolom míg el nem jutok a legutolsóig.

Kétmilliárd ember lesi léptem, engem szólít,

dulakodik értem, kérdez, s a lelkemben kutat:

megállok vagy továbbmegyek, vállalom az utat,

az újat, a töretlent; vagy jobb talán, azt tartom,

sétálni a tükörsima, megszokott aszfalton.

Vallani kell…

 

Danton fejét lecsapta a bakó,

mert vallott, mert hitet tett, s a történelem fakó,

pallossal írt lapjaira ezrek vére freccsent.

Európa méltóságos dereka megreccsent

Szentpétervár utcáin egy komor őszi napon.

Hányan estek el… nincs nevük azon az új lapon,

amit ritka századokban századokra nyitnak.

Nem tudom, hogy sírjukon a virágok hogy nyitnak,

de láttam, mint kisemberek nagy dolgokért haltak,

szívem volt már, amikor a Kínai Nagyfalnak

nekidűlt a Történelem erős, roppant válla

s éreztem, hogy nagyapám meg apám is ott állna

hol az ember sorsa most a becsületen dől el.

Vallani kell…

 

Tiszta szívvel és fedetlen fővel

állok, ahol ők állnának és megvallom Neked:

utamnak egy októberi napon adtak nevet,

s én rálépek akkor is, ha hosszúnak ígérik,

akkor is, ha hosszát hosszú nagy évekkel mérik,

még inkább, ha megöntözték verejtékkel, vérrel,

s akkor is, ha végére csak fiam fia ér el.

Évmilliók zajlásában elvesztek az ősök…

Új időket írnak neves és névtelen hősök.

Nem hódoltam soha se istennek, se nagynak; –

célom, hogy a névtelennek olyan nevet adjak,

ami igaz… s hogy azt, amit mondok vagy leírok –

piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok.

*

A vers eredetileg Kovács Vilmos (1927-1977) Vallani kell (1957) c. kötetében jelent meg. A Vallani kell c. vers olvasható A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből c. kiadványban is.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>