Meglásd,
holnap könnyebb lesz a szó,
mely ma kimondhatatlan.
Könyökölünk majd a híd vaskorlátján,
neonlámpák kék szirma hull vállunkra,
s míg mélyen alattunk csordogál
a bokáig érő idő –
én elmondom neked,
hogy sokszor eszembe jutnak
az ótvaras kölykök,
akikkel a pad alól lestünk
a Tanítókisasszony szoknyája alá.
Ilyenkor rád gondolok
és szégyellem,
hogy meztelenül láttalak.
S azt is elmondom talán,
hogy mikor ruhátlan szobrot nézek,
magamra emlékszem.
Hasalok a kanálisparton.
Újságpapírba sodort
száraz lótrágyát szívok.
Szememből patakzik a könny.
Asszonyok jönnek, rőzsével hátukon.
Térdig gázolnak a vízbe.
Ruhájukat köldökig felfogják.
Arcuk szürke, mint a kő.
Hasuk fehér, mint a márvány.
Ilyenkor anyámra gondolok
s szégyellem, hogy nem tudom,
mikor van Halottak Napja.
Harminchárom évet élt.
*
A vers a Csillagfénynél c. kötetben jelent meg 1968-ban.
