Hull a vadgesztenye.
Barna és meztelen,
mint vetkőző lányok
nyári ruhából kifeslő teste.
Egy fruska gondolat ül mellém nesztelen.
Megnézzük egymást. Ő hallgat, én várok.
Megérinti arcom hajával az este.
Hull a vadgesztenye.
A beton szalagon apró morzejelek.
Vajon mit üzenhet az ősz a télnek?
Hogy a díszfa-élet
meddő és esztelen?
Csodálkozva néz rám egy ismerős gyerek.
Lehajtom fejem, felnézni nem merek.
Hull a vadgesztenye.
Ülök és hallgatom, hogy kopog a járda.
Ülök s latolgatom, vajon mit vesztene
a világ, ha mindent elölről kezdene?
Millió év múlva milyen utat járna?
Hull a vadgesztenye, hull, s kopog a járda.
Hull a vadgesztenye.
Vajon hogy vesznek el
a nyomtalan űrben más messzi világok?
Elér-e még hozzánk,
s vesszük-e még hasznát,
mit pusztuló elméjük utolszor kiáltott?
A tömegsírokon nyílnak a virágok.
Hull a vadgesztenye.
Sohasem lesz tele
a szalag, sosem lesz kész az az üzenet.
S mégis, ha felnézek a csillag-világra –
mintha csak utolszor, már én is üzenek.
Hull a vadgesztenye, hull, s kopog a járda.
*
A vers eredetileg Kovács Vilmos Csillagfénynél (1968) c. kötetében jelent meg. Az Őszi elégia olvasható A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből c. kiadványban is.