Kovács Vilmos: Őszi elégia

Hull a vadgesztenye.

Barna és meztelen,

mint vetkőző lányok

nyári ruhából kifeslő teste.

Egy fruska gondolat ül mellém nesztelen.

Megnézzük egymást. Ő hallgat, én várok.

Megérinti arcom hajával az este.

 

Hull a vadgesztenye.

A beton szalagon apró morzejelek.

Vajon mit üzenhet az ősz a télnek?

Hogy a díszfa-élet

meddő és esztelen?

Csodálkozva néz rám egy ismerős gyerek.

Lehajtom fejem, felnézni nem merek.

 

Hull a vadgesztenye.

Ülök és hallgatom, hogy kopog a járda.

Ülök s latolgatom, vajon mit vesztene

a világ, ha mindent elölről kezdene?

Millió év múlva milyen utat járna?

Hull a vadgesztenye, hull, s kopog a járda.

 

Hull a vadgesztenye.

Vajon hogy vesznek el

a nyomtalan űrben más messzi világok?

Elér-e még hozzánk,

s vesszük-e még hasznát,

mit pusztuló elméjük utolszor kiáltott?

A tömegsírokon nyílnak a virágok.

 

Hull a vadgesztenye.

Sohasem lesz tele

a szalag, sosem lesz kész az az üzenet.

S mégis, ha felnézek a csillag-világra –

mintha csak utolszor, már én is üzenek.

Hull a vadgesztenye, hull, s kopog a járda.

 *

A vers eredetileg Kovács Vilmos Csillagfénynél (1968) c. kötetében jelent meg. Az Őszi elégia olvasható A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből c. kiadványban is.

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>