Sok helyen írtam, ami egyébként minden emberre igaz lehet, hogy részlegesek az ismereteim magamat illetően. Az évek során megtanultam ezt-azt, szereztem némi lexikális tudást, megértettem a világ törvényszerűségeit, de önmagamat nem sikerült felfedeznem. Ez részben azért van, mert lefoglalnak az ügyes-bajos dolgaim, részben azért, mert az emberi természet légnemű – megfoghatatlan. Persze könnyen lehet, hogy túlmisztifikálom.
Az egyetlen tudás, ami birtokomban van, a nem tudás. Nem tudom, mi ösztönöz írásra, és nem ismerem azokat az absztrakt folyamatokat, amelyek alkotás közben végbemennek a lelkemben. Csak néhány érzésről, halvány gondolatfoszlányról tudok beszélni. Mintha teljesen más tudatállapotban lennék, ahol valóság és képzelet ugyanazt jelenti.
Témák tekintetében pont olyan logikátlan vagyok, mint az írás mechanizmusával kapcsolatban. („Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan.”) A mondatok jelentéstartalma útközben simul össze, és az is előfordul, hogy a megkezdett vers végül prózaként zárul. Egyedül a mű hangulatát tervezem meg előre.
Nem szeretek légbőlkapott dolgokat papírra vetni; alkotásaim a mindennapok impresszióiból születnek. Vers tekintetében leginkább a semmiségek, megkapó apróságok ihletnek meg. De ha prózáról van szó, a groteszk, nyomasztó látványvilágot kedvelem. Kafkát idézve: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” Zseniálisnak tartom, ahogy az író az abszurditást és a valóságot keveri. Titokban én is erre törekszem.
Mindig szerettem írni, már gyerekkoromban is. Régebben egyedül az alkotás öröme, az önkifejezés eufóriája hajtott. Nem érdekeltek a műben ejtett hibák, elírások. Mostanra azonban elcsitultak bennem azok a mellkasfeszítő érzések, amik sokszor aludni sem hagytak.
Megfontoltabb, nyugodtabb lettem, és lehetőségeimhez mérten igyekszem magam helyett / mellett másokat is szórakoztatni.
