Ünnep van

Jókai Mór születésnapja, február 18-a a Magyar Széppróza Napja lett. Egy éve, 2018. február 12-23. között ehhez kapcsolódott a Magyar Széppróza Napja c. eseménysorozat. A KVIT is csatlakozott: 2018. február 14-én Ungváron, február 15-én Munkácson, február 19-én Beregszászon volt egy író-olvasó találkozó. Az ungvári eseményről beszámoló is készült.

Idén egy könyvbemutató kapcsolódik a Magyar Széppróza Napjához: Shrek Tímea Halott föld ez című novelláskötetének bemutatója. Erről a Magyar Széppróza Napja hivatalos oldalán  is lehet olvasni. A könyvbemutatóról mi is írtunk, az esemény Facebook-oldala elérhető itt.

*

A mai emléknap miatt Kovács Vilmos Magyarországi emlékeim c. írását osztjuk meg az olvasókkal, ami a Tudat szunnyadó határőreiben is olvasható.„Mert kezdet nincs, csak folytatás van...” (2)

Kovács Vilmos írása a Kárpáti Igaz Szóban jelent meg  1969. november 16-án, 23-án, 30-án. Három részre osztotta az írást: az elsőben a budapesti látogatásról és Váci Mihállyal, valamint Juhász Máriával való beszélgetéséről ír. A második részben Kecskemét és Szeged, a Forrás és a Tiszatáj folyóirat kerül előtérbe. A harmadik részben budapesti élményeiről ír. Nem ismétlem a szavait.

Jegyzet, nem napló, a legfontosabbnak tartott részleteket emeli ki, emiatt töredékes. A hosszabb mondatokat és gondolatmenetet egy rövid mondattal zárja le. Rácsodálkozik a környezetére, de nem hangsúlyozza, hogy idegennek érzi magát.

A legszebb rész a bevezetés. Nincs benne semmi fölösleges, csak egy emlékkép.

Érdemes újraolvasni a hangulata miatt.

*

 

Kovács Vilmos: Magyarországi élményeim

 1. Az értékrendet szemmel tartva

 

Utoljára huszonnégy évvel ezelőtt gördült át velem a vonat magyar földre a csapi Tisza-hídon. Akkor a kormos kocsi tetején tettem meg az utat Miskolcig, s onnan Pestig az ütközőn.

A meztelenre vetkőztetett ország kitárta háború ütötte sebeit és szomorú gondolatokat sugallt annak a tragikumra oly fogékony emberkének, aki tizennyolc éves fejjel én voltam.

Pest és Buda romokban állt. Az omladékok között görnyedező alakok turkáltak. Mit kerestek? Vagy kit? A sodródó tömeg egykedvűen lépte át a járdákból kiálló bombák farkát, némán kerülte meg az öt emeletnyi bombatölcséreket és áramlott, úgy tűnt, céltalanul. Egyforma szürke arcokra emlékszem. Ilyen színt csak a pince, az éhség és a félelem tud kikeverni.

Az egyetlen pontonhídon gyakran jártam át Budára, de az egész romhalmazból, amivé akkor ez a patinás város összefolyt, egy valamit őrzött meg az emlékezet. Négyemeletes bérház volt. Telitalálat érhette, mert semmi sem maradt belőle csak a vasváz, négyfelé hajolva Meg a legfelső emeleten, az udvar felőli sarokban, a kormos vasba kapaszkodó ölnyi padlón egy fehér gyerekágy.

A kiszámított halál valamit elvétett.

*

A dolgoknak sok arca van, s hogy melyiket mutatják, az nagyrészt tőlünk függ. Az élményt embere válogatja. S bocsássanak meg nekem mindazok, akik talán elvárnák, hogy valami következtetést vonjak le abból, hogy a Royalban nem bírtam végigenni egy menüt, hegy negyedóra múltán kiszédelegtem a Corvin Áruházból, s hogy esténként a pazar színekben pompázó reklám nem szociális gondolatokat ébresztett, hanem hangulatot.

Budapest világváros. Százezer számra látogatják a külföldi turisták, akiket vonz különös varázsa. A város olyan, mint egy felbecsülhetetlen értékű ötvösmunka, amelybe minden kor belevéste a maga képmását. És aki fogékony a kultúra iránt, akinek van esztétikai értékrendje, az tudja, hogy ez mit jelent. De a város igazi varázsát nem a külső jegyek teszik, hanem az, hogy otthon érzi magát benne még az idegen is. Hiányzik belőle a hivalkodás, nem akar elkápráztatni vagy eltörpíteni felhőkarcolókkal és kőrengeteggel, nem zárkózik be magába, titkait nem őrzi lakat alatt, hanem lépten-nyomon kitárulkozik. Bárhol jártam is: szerkesztőségekben, kiadóknál, jóbarátoknál vagy csak futó ismerősöknél, mindenütt ezt találtam, ezt a megejtő kitárulkozást és ami vele jár: a természetes emberi kíváncsiságot. Engem mindkettő kötelez.

Ezzel a tudattal kerestem fel az Új Írás szerkesztőségében Váci Mihályt is, az egykori “tűztáncost”, az országos gondok és a Szegények hatalma költőjét. Utána a Gellértben találkoztunk, ahol reggelente dolgozgat. Nehezen ír, gyötrődik. Éppen Képeslapok Jeszenyinnek c. versén dolgozott.

Jeszenyinnek? Miért éppen neki? Honnan ez a fél évszázad múltán felsejlő rokonérzés? A racionális életstílust diktáló nagyvárosban hogyan találhat egymásra a nyírségi tanyavilág és a fehér nyírfás rjazanyi orosz falu? Mit üzenhet ő, az ellágyulásait kemény szavakba rejtő élő – a sírni oly nyíltan tudó halottnak?

A pincérnő mosollyal pótolja a szűken kimért konyakot és a colát, s közben születik a vers:

 

Verset írok: szobámban a

lószerszámok bőrszaga;

sírok, mint a fehér-izzó-

vas égette lópata.

(Képeslapok Jeszenyinnek. Kortárs, 1969. 10. sz.)

 

A környezet és vers kontrasztját a magyarázkodás sem tudja feloldani.

Kérdésemre a választ másnap este sem találtam meg, amikor a Feneketlen Tónál ültünk újra a költővel, felesége: Juhász Mária társaságában.

Juhász Mária a Kortárs kritikai rovatánál dolgozik. Ismertem cikkeit, olvastam legutóbbi, korunk izgalmas problémájáról, az Antihős heroizmusáról írt nagyszabású tanulmányát s tudtam róla, hogy nemrég Moszkvában járt, anyagot gyűjtött Majakovszkijról íródó tanulmányához. Útja felől érdeklődtem, de közben ott feszült bennem a talány: férj és feleség, költő és kritikus, Jeszenyin és Majakovszkij. Hogy fér mindez össze? Különösen az utóbbi: Jeszenyin és Majakovszkij. Hogy találkozhat egy budai lakásban, egy fáradt, meghajszolt munkanap után, egy este tízkor főzött csésze kávé mellett, két egymásba kapaszkodó tekintetben Jeszenyin Oroszhon haldoklását sírva panaszoló lelke és az a másik: a világmegváltó forradalom harsonája?

A válasz ott rejlik, valahol legmélyen, ahol a költészet sarjad vagy az a szép szándék, hogy tíz körömmel ássunk ki és mutassunk fel örök emberi értékeket, még ha oly különneműek is.

Az értékek devalválásának korát éljük. A polgári társadalom bomlástermékei ragályosak és fertőzők. A bomlás értékpusztulással jár, de a veszély nemcsak innen fenyeget, hanem a baloldaliaskodó, ún. kultúrforradalmak felől is. Kifejezetten éles hangsúlyt kap ez – a szellemi tevékenység egyéb területei mellett – az irodalomban s még inkább az irodalmi kritikában, hiszen az utóbbi legfőbb célja az értékrend-rögzítés.

Erről beszélgettünk rózsadombi lakásán Kiss Ferenc kritikussal és tanítványával, Varga Lajossal. Kiss Ferencet kicsit magunkénak tekintjük, mint ahogyan ő is szívén viseli, figyelemmel kíséri és olykor-olykor méltatja is a mi irodalmi életünk megnyilvánulásait, ami nemcsak azért természetes, hogy innen, Petrovóról származott el, hanem, mert jó ismerője a szomszédos országok magyar irodalmának. Ott, abban az idillikusan szép és csendes budai környezetben élesen vetődtek fel a problémák. Mi az, hogy szomszéd országokbeli magyar irodalom? Mit jelent az a bizonyos kettős, illetve többszörös kötődés, amelyről szó volt a romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai és kárpátontúli magyar irodalmat elemző budapesti írószövetségi vitán. És, mondjuk, a szovjet irodalomhoz tartozó kárpát-ukrajnai magyar irodalmat tekinthetjük-e az egyetemes magyar kultúra szerves részének is?

Mindezekre a kérdésekre nem találtunk egyértelmű választ. De talán nem is ez a lényeg. Jó az, hogy beszélhetünk róluk, vitatkozhatunk nyíltan, őszintén. S jó az is, hogy tudnak rólunk, érdeklődnek felőlünk s megtesznek minden tőlük telhetőt hogy – az értékrendet szemmel tartva – bekapcsolódhassunk az egyetemes kultúra vérkeringésébe. Meggyőződésem, hogy ha Kiss Ferenchez hasonló tisztakezű és hiteles szavú emberek istápolják közeledésünket, akkor megbirkózunk problémáinkkal.

Fehér Pált, a Népszabadság kulturális rovatának helyettes vezetőjét úgy ismerjük, mint a szovjet és általában a szocialista irodalmak propagálóját s az országhatárokon túl zajló magyar irodalmi élet jó tollú pártfogóját. Meglepően tájékozott a mi dolgainkban is. Különösen a nálunk most induló fiatal költő-generáció érdekli. Olyannyira, hogy kész rendelkezésükre bocsátani egy olyan rangos fórumot, mint a Népszabadság vasárnapi melléklete.

2. Két város irodalmi életéből

Szememben a széplaki táj s a Balaton valószínűtlenül kék, egynapos békéjével indultam utamra. Meg zsebemben azzal az úgynevezett villámriporttal, melyet Tamás Menyhért költő, a Népszava munkatársa (jelenleg a lap szombati mellékletének versszerkesztője) készített velem. A riportot nem említeném, ha Budapestre való visszatérésem után nem döbbentem volna rá arra, hogy egy hétköznapi riport nyomán is kinyílhatnak a régóta hegedő háborús sebek.

Vidék. Még ma is mellékíze van a szónak. Hát ha visszaemlékszünk a közhelyre, amelyet még nem is olyan régen komoly emberek vallottak: Magyarország Budapestből áll.

Ez a szélsőséges urbanocentrikus szemlélet akkor sem volt igaz és különösen nem fedi a valóságot ma, bár köztudott, hogy az ország egyharmadát még mindig a múlt egyik legsúlyosabb öröksége: a tanyavi1ág teszi ki. Az erős ütemű decentralizáció, a vidéki ipartelepítés azonban néhány év alatt alaposan megváltoztatta az ország gazdasági arculatát. És nemcsak a gazdaságit, a szellemit is. S ez utóbbi az, ami engem elsősorban érdekelt.

*

Kecskemét. Lomhán terpeszkedő, jellegzetesen alföldi város. Sohasem láttam azelőtt, mégis három dolog volt – igaz, szinte összeférhetetlen – ami rögzítette bennem: Katona József a halhatatlanok világából, az Öregtemplom a nótából és a barack – hallomásból.

A város – s a vidék is – bámulatosan gazdag. A természetes jólét s az új gazdasági mechanizmusban szabadjára engedett – már gyakran szóvá tett – lehetőségek viszonylagos torzulásokat is szültek. Például számos tsz-parasztnak két személygépkocsija van: egy “strapa” és egy luxus, ami persze toronymagasan fölötte áll az országos átlagnak.

Egy másik kuriózum: a városnak nincs folyója, – vize is alig, van azonban egy európai rangú, pazar kétszintes fedett uszodája.

A megyeháza ódon épületében kerestem fel Balogh Józsefet, a Petőfi Népe c. megyei lap munkatársát, aki nem sokkal azelőtt cikksorozatban számolt be lapjában kárpátontúli élményeiről. A lap egyébként feltűnően sok irodalmi anyagot közöl. Ebben valószínűleg közrejátszik az a körülmény is, hogy szerkesztője, F. Tóth Pál maga is költő.

A kecskeméti irodalmi erők természetesen saját fórumuk, a kéthavonként megjelenő Forrás c. folyóirat köré tömörülnek. Olyan országos nevű költőkről van szó, mint Buda Ferenc, és olyan írókról, mint Zám Tibor, akinek Hortobágyi jegyzetek című, szociológiai beütésű, amellett szépirodalmi igényű könyvéről hónapokig polemizált az egész magyar sajtó.

Nagy érdeme a lapnak – s külön a szerkesztőjének, Varga Mihálynak –, hogy nem zárkózik be szűkebb pátriájába, országos méretű problémákat is felvet, fel tud vetni. Megtaláljuk benne  a legnagyobb írók nevét, de még az országhatárokon túlra is kitekint. Idei szeptemberi számában például Néhány szó a kárpátaljai magyar irodalomról címmel meleg hangú tanulmányt közölt Margócsy József tollából.

Varga Mihállyal a kecskeméti költőkről beszélgettünk: Gál Farkasról, Goór Imréről és Hatvani Dánielről, hogy csak a nevesebbeket említsem, és Buda Ferencről persze, aki otthagyta a várost, elment tanyára tanítani. No meg arról is, hogy erősíteni kellene a Margócsy-cikk nyomán létrejött ismeretségünket, hogy szívesen közölnék írásainkat, s javára válna a lapnak, ha időről időre orosz és ukrán költőket mutatnának be a mi fordításunkban.

Az Aranyhomokban szálltam meg, ott szerénytelenkedik az Öregtemplom tövében, a piarista gimnázium szomszédságában. Terasz-bárjában kis vidéki Zoránok nyűvik a tavalyi slágereket és hosszú hajú hippy-tanoncok művelik azt a valamit, amit – alighanem félreértésből – táncnak neveznek. Nem tudtam aludni. Felbolygatott a feldolgozatlan élményhalmaz. Napközben láttam a város nevezetességeit, sok emberrel találkoztam, elvittek Katona József sírjához.

A rekedt hangú szaxofon és a hosszú hajú emberkék süvölködésébe bele-beleütött az Öregtemplom órája, s nekem óhatatlanul eszembe jutottak Bánk bán szavai: „Mely boldogtalan az, akinek bármely bilincsei boldogtalan módon oldóznak el!”

*

Szeged a szabadtéri játékok lázában égett. A Dóm graciózus méltóságán csak a szecesszió ejtett csorbát, s így úgy festett, mint egy öreg hölgy, aki cicomáival akarja becsapni a kérlelhetetlen időt, önmagát és főként másokat. A téren, a reflektorok hideg fényében szúnyogtenger háborgott, s Háry János bátyánk kicsit rezignáltan utasította vissza a francia királylány kezét.

Szegeden a Dél-Magyarországi Írócsoport látott vendégül, amelyet a Pávatoll c. nagysikerű könyvéről nálunk is jól ismert Mocsár Gábor vezet. Többször járt Moszkvában és beszélgetésünk során közös ismerősök után kutattunk. Jólesően vettem tudomásul, hogy a humoros, sokszor kíméletlenül szatirikus íróban komoly, mélyen gondolkodó, tépelődő lelkületű embert ismertem meg.

Igen illusztris alakja a város – és nemcsak a város – szellemi életének Tóth Béla, az Atya, fiú, szentlélek és a Mi, janicsárok című regények szerzője. Elbeszélése tele van a tájegység színével és zamatával, szép, mint a szegedi szőttes.

A szegedi írók fóruma a Tiszatáj. Rangos folyóirat, Andrássy Lajos költő szerkeszti, országszerte ismert munkatársai között ott találjuk Ilia Mihályt és Kovács Sándor Ivánt. Elsősorban nekik köszönhető, hogy a lapnak különleges szerepe és komoly súlya van az egyetemes magyar irodalomban. Földrajzi helyzete révén ugyanis sokat foglalkozik a romániai és a jugoszláviai magyar irodalmi élettel, amely pedig köztudottan számottevő, s a történelem folyamán nemegyszer frissítette már fel az úgynevezett anyairodalmat. Egyébként a Tiszatáj idei második száma csaknem „kárpátontúli”, hiszen ismertetőt és két portrét közöl íróinkról, közli írásainkat is.

Szép ez a város. Élményanyagába beletartozik a Dóm éppúgy, mint ócska villamosai, új negyedei, színháza, egyeteme, halászcsárdái és a Tisza. Sehol annyi szobrot nem láttam, mint itt. A nemzet nagyjainak és a híres városatyáknak a képmását kőbe, márványba faragta a hagyománytisztelet.

Itt láttam életre kelni Illyés Gyula ország sorsa sugallta szavait: Nemcsak a jövőt kell tudni építeni, a múltat is.

 

3. Látogatóban Veres Péternél. Gondolatok…

Pesti házigazdám zaklatott hangulatban fogadott. Elmondta, hogy míg vidéken jártam, két férfi kereste fel Pécsről, bizonyos Kovács-fivérek. Velem szerettek volna találkozni, olvasták ugyanis a már említett riportot a Népszabadságban, s állításuk szerint nevemről és lakhelyemről, de még születési évemről ítélve is, nem lehetek más, mint az ő testvéröccsük, akit 45-ben látott utoljára valaki valamelyik kárpátontúli katonakórházban.

Házigazdám, Szerb Jenő, akivel évekig ültünk egy iskolapadban, sokáig bizonygatta nekik, hogy ő jól ismer engem, hogy sajnálatos félreértésről van szó, én semmiképpen nem lehetek az öccsük.

A két fivér letörten távozott. Másodkézből szerzett élmény s mint olyan, szelídebben hat. Házigazdám azonban mélyen átélte. A századot, amelyben munkaszolgálatot teljesített, kétszer tizedelték. Egyszer a kilencedik volt a sorban. Egyébként is azok közül való, akik – mint Faludy György írta – elájulnak az első pofontól, de emelt fővel mennek halálba egy tizedespontért. S mintha csak e szomorú eset ellensúlyozására jött volna Veres Péter üzenete: keressem fel Gárdonyi Géza utcai lakásán, szeretettel vár.

*

Az ember pillanatok alatt megfeledkezik róla, hogy kétmilliós világvárosban van. Az eldugott budai utcácska, a parasztporta, a ház, a gyümölcsös odaképzelhető akármelyik faluvégre. Pedig ami itt, a szedetlen gyümölcsfák alatt vagy a parasztos hátsó házban születik, az egy nép szellemi értékeinek legjavát jelenti.

Az udvaron ülünk. Szép öreg ember. Haja hófehér, arcán alig van ránc, két szeme tele élettel és értelemmel. Látó szemek, ezeket nehéz becsapni. Tréfálkozik. Paraszt létemre hogyan tehettem szert ilyen úri névre? Nyilván nincs megbékélve utónevemmel. Egyébként én sem. Aztán felőlünk érdeklődik. Minden érdekli. Szívesen ellátogatna hozzánk, a Kárpátokba. Közben Juliska néni, a ház asszonya barackot és süteményt tesz elénk az asztalra, s kínál szinte ugyanazokkal a szavakkal, mint megboldogult bégányi nagyanyám:

– Egyen kedves, fogyassza egészséggel.

És míg én eszem, Péter bácsi veszi át a szót. Szeret beszélni. Hosszú mondatai – akárcsak írása – tele vannak zárójeles megszakításokkal, s bennem újra feltámad a régi gyanú, hogy vajon nem az-e a lényegesebb, amit zárójelbe tesz?

– Emlékszel, fiam, megírtam már – mondja s idéz.

Most vallom meg töredelmesen: nem, nem emlékeztem. És itt mondom el azt is, hogy tulajdonképpen hozzám nem a szépíró Veres Péter áll közelebb, hanem az a másik, az emlékező, az elmélkedő, a bölcselkedő akiben egyszerre van jelen a csorba paraszti sors és a kiteljesedett világkultúra, a nemzet és az emberiség a maga legősibb és legújabb történelmével,  méghozzá perdöntő hitelességgel.

Országos gondokra terelődik a szó. Meg országos vitákra, főként arra, amely Lukács György és Illyés Gyula között zajlott arról a már sokat vitatott kérdésről, hogy miért nem tudott betörni a magyar irodalom a világirodalomba?

A vita azért különösen érdekes, mert két európai rangú író csapott össze benne szinte tökéletes ellenpólusként s mert lényege nemzeti tudat- és létformákat érint. A Lukács-koncepció mélyén ugyanis kimondva-kimondatlanul ott munkálkodik az a gondolat, hogy a magyar irodalom azért nem került be a világirodalomba, mert fő vonulataiban túlságosan nemzeti volt.

Az Illyés Gyula álláspontja merőben ellentétes. Ő más okokat nevez meg, de ezen felül – s ennek a köztudat-formálás szempontjából döntő jelentősége van – kimondja: bármely irodalom csak nemzeti volta révén válhat számottevővé. Márpedig a nemzetnek, amelynek egész történelme telve van dicsőség övezte tettekkel és tragikus kudarcokkal – volt és van mit mondani a világ számára.

Nem tagadom, hozzám az Illyés Gyula szemlélete áll közelebb. Talán azért, mert szűkebb hazám sorsfordulókban bővelkedő történelme megtanított arra, hogy a történelmet nem elég kívülről szemlélni, azt át is kell tudni élni…

Míg Péter bácsi a dedikálandó könyvvel foglalatoskodik a hátsó házban, Juliska néni leül mellém és panaszkodik:

— Nem segít már nekem semmit az öreg. Folyton csak ír meg olvas. Nézze meg ezt a nagy kertet, rám marad az egész…

Valami végigbizsereg bennem. Megérint az a tiszta forrásból táplálkozó őserő, amely ott munkálkodik a tudat legmélyén, ezer évek óta.

*

Miskolc. Az ország egyik legnagyobb ipari központja, ócska, kormos, nyüzsgő. A történelem folyamán ez a kuriózumszámba menő munkamegosztás alakult ki közte és Kassa között, hogy Miskolc csak termelje az anyagi javakat, Kassa pedig a szellemieket. Ez az oka, hogy a városnak nincs számottevő irodalmi múltja, s irodalmi lapja, a Napjaink ma is országos toborzásból él.

Gulyás Mihálynak, a lap főszerkesztőjének két regénye is megjelent az idén: A huszonnegyedik órában és Az idő megfordul, nevét azonban inkább az a cikke tette ismertté, amelyet a Kortárs közölt idei májusi számában Tétova gondolatok a hazáról címmel.

Pillanatok alatt benne vagyunk a cikk kavarta viták kellős közepében.

Nálunk tisztázottak az olyan fogalmak, mint: haza, hazafiság, internacionalizmus. Gulyás Mihály elmondja, hogy náluk ezeket a kérdéseket sokáig elhallgatták, s ma szinte elölről kell kezdeni megválaszolásukat. S ez nem könnyű dolog. Sokan ugyanis még ma is úgy vélik, hogy a Kárpát-medencei népek megbékélése érdekében jobb nem feszegetni ilyen problémákat.

Megnyugtató, hogy ezekben a »kényes« kérdésekben a Népszabadság is állást foglalt, s kiállt Gulyás Mihály mellett: ezeket a fogalmakat igenis tisztázni kell!

Gulyás cikkének talán legfőbb érdeme, hogy kimutatja: a legnevesebb internacionalisták egyben a legigazabb magyar hazafiak voltak.

Úgy érzem, ez a problémakör – áttételesen bár – de kapcsolódik a Lukács–Illyés vitához is. S tapasztalatom szerint ezekben a tudatformáló kérdésekben a vidéki folyóiratok szava sokkal tisztább, mint a gyakran tetten érhetően világirodalmiaskodó, sznobizmustól sem mentes fővárosi lapoké.

***

Ország épül. Úgy érzem, hozzáértéssel és felelősséggel formálják széppé arculatát, alakítják önmagával viaskodó lelkületét. Azok, akik tudják, hogy Illyés Gyula megfordított szavai egyenes irányban is igazak: Nemcsak a jövőt kell tudni építeni, hanem a múltat is.

 

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 1969. november 16., 23., 30.

Újraközés: Marcsák Gergely (szerk.), A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből, Beregszász, Kálvin Nyomda, 2018.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>