180° lentről felfele nézve — a lépcsőfordulóban
hagyott nosztalgia. Visszamentem oda, ahol
elhallgatott mondataink téglákként sorakoztak.
Mozdíthatatlanok, amióta falat építettél
közénk. Foghatnánk az egészet az időjárásra,
vagy a hídról leejtett esernyődre, ami után
sokáig idegeskedtél, és akár a kanyargós folyók,
magaddal hoztad az erdők hűvösségét.
Hárítani könnyebb, fejben levezetve arra
a következtetésre jutni: mondatkezdésnek
nincs értelme. Görbülhet akárhogy a száj,
a karok nem követik. Újra lépcsők, rohanás.
Árnyékaink így nem érhettek össze, s emléked
megmaradt villanásnyi fénysugárnak.
Megjelent: Együtt, 2019/2