Az utóbbi években, ha regényt, vagy hosszabb lélegzetű prózai művet olvasok, azt legtöbbször e-könyv-olvasón teszem. A kultúrában számomra fontos hívószó a hagyománytisztelet – egyébként is kicsiny szobámon továbbra is legbecsesebb tulajdonommal, a könyvvel, régebbi és újabb kiadványokkal osztozkodom –, de a digitális világ térnyerésétől lehetetlen elzárkózni. A PocketBookot „lapozva” teljes az élmény, nem mellesleg egy kisebb könyvtárnyi anyag tárolható rajta.
Mikor nemrégiben újabb elektronikus könyvek után kutattam, azonnal szembetűnt Fehér Béla Kossuthkiflije. Az első asszociációm a Rudolf Péter-féle azonos című, enyhén szólva sikertelen tévésorozat volt, amiből magam is legföljebb fél részt láttam. Utólag visszagondolva nem is bánom, a film szereplőgárdája legalább nem volt hatással arra, hogyan képzeljem el olvasás közben a karaktereket. Csak ez után jutott eszembe, hogy Fehér Bélát személyesen is hallottam már az írásművészetéről beszélni. Azon a találkozón többször szó esett a gasztronómiához való vonzalmáról, de én ezzel úgy vagyok, hogy ha ízes, étvágygerjesztő, nagy zabálós szövegekre vágyom, csak találomra felütöm Krúdy Gyula Delikátesz című elbeszéléskötetét (érdekességként megjegyzem, hogy a Szindbád film ikonikus vendéglői étkezős jelenete, a főszerepben a kiváló Latinovits Zoltánnal, az Isten veletek, ti boldog Vendelinek! című elbeszélés alapján készült). De a Kossuthkifli nemcsak „ízes hasregény”, mint Cserna-Szabó András fogalmaz, a gyakran előforduló cukrászreceptek és XIX. századi ételnevek csak erősítik a színes kavalkádnak azt a benyomását, ami letaglóz és magával ragad.
A szerző hazafias kalandregényként határozza meg művét, de hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy amint a Kossuthkifli egészét, úgy ezt sem vehetjük teljesen komolyan. Nem vitás, hogy kalandos, hiszen minden fejezetét egy-egy egész estés mozira való fordulat és csodás elem tarkítja (talán ez a tömény cselekményesség volt a megfilmesítés egyik kerékkötője), de véletlenül sem hazafias, mivel gyakran a császáriakat és a forradalmárokat is egyformán megszállott, megbízhatatlan, de legalábbis kiismerhetetlen alakok testesítik meg. Számomra mégis ebben a relativizálásban van a könyv egyik erénye, hiszen éppen az ünnepélyes cukormázat próbálja letörölni a forradalomról, és a kor homogénnek hitt, képzeteinkben a szabadság zászlaja alatt egyként felsorakozott magyar társadalmát mutatja be humoros, mesés, de vélhetően hitelesebb módon.
A történet dióhéjban: egy zöld delizsánszon szállít egy ládányi beuglit Pozsonyból Debrecenbe Swappach Amadé honvédőrnagy, Estilla (Amadé kedvese), Karola grófnő (a magányos arisztokrata) és Batykó (a kocsis). A csapatot pedig Estilla és Amadé édesapja üldözi egy halottaskocsin. Fehér Béla írói teremtőerejét jócskán kihasználja. Bár a történelmi háttér pontos és alapos, mégis mintha egy párhuzamos valóságban utaznánk keresztül a mesebeli, forrongó Magyarországot. Ebben a világban az emberi lélek hártyás-nyálkás, apró teremtményként hagyja el a testet a halál pillanatában, léteznek szellemek, varázslatok, óriások, és a vasorrú bábák a cári orosz hírszerzés emberei. A mű valóságát pedig még egyedibbé teszi az a nyelvezet, amit a szerző régies kifejezésekből, francia, német, szláv gyökerű szavakból és írói leleményből szőtt. Ezt érzékelteti az alábbi idézet:
„– Garab falu kitérő! Időt pazarlunk! – Az őrnagy felváltva rázta a térképet és az iránytűt. – A kompasz nem hazudik! Északnak haladunk!
– Ha arra megyen az út, én se mehetek másfele – rántotta meg a vállát Batykó. Négykézlábra ereszkedett, bemászott a lovak közzé, kihozta az elejtett rézkürtöt. – Nézze, meghorpatyt! Kajla lett a jágerhorn!
– Úgy kellett! Áthágtad a parancsot. Minek kürtöltél?
– Hadd hallja a nép, meggyütt a posta.
– Miféle posta? Katonai forspont, titkos szállítmánnyal!
– Haditityok a beugli? Akkó’ a cukros kalács is?
– Kötekedel, fejfaszó? Csak érjünk Debrecenbe! Másnap masíren a harctérre! – kiáltotta vörös képpel Swappach.”
Az olvasó legfőbb feladata, hogy felvegye ennek az eseménydús történetnek a ritmusát, és megbarátkozzon nyelvezetével. Ha ez megvan, készen áll a kalandos útra, amin nevetésben és izgalmakban egyaránt része lesz.
A regény végéhez érve ismét eszembe jutott a megfilmesítése. Most már örömmel nézném meg a sorozatot is.