Mi ez? – kérdeztem magamtól a szemöldökömet felhúzva. Másféle olvasmányokhoz vagyok hozzászokva, ezért Nagy Zoltán Mihály Ünnep Szodomában c. regényének olvasása azonnal ambivalens érzésekkel töltött el. Aztán eszembe jutott, amiről korábban Csordás László beszélt, miszerint nem csak nívós írásokból lehet tanulni. Ennek tudatában kezdtem az elemzésbe az előző műhelyen már elsajátított stilisztikai alapismereteim szerint.
***
Március 19-e, a műhelymunka napja: reggeliztem, átnéztem még egyszer a jegyzeteimet, majd kisvártatva irány az Európa–Magyar Ház. Kivételes pontossággal 11 óra előtt ott is voltam. Bent Kertész Dávid és Puskás Márk üdvözölt először. Kis idő múlva Shrek Tímeával és Ráti Emesével is találkoztam. Alig telt el pár perc, és megérkezett László. Elkezdtük a műhelymunkát, bár a később érkezőkre számítva, eleinte csak kötetlen beszélgetéssel.
Majd szóba került Petri György költészete. Felolvastunk néhányat a versei közül. Mindnyájunkat csendre, gondolkodásra késztetett a más költőnél nem – vagy alig – tapasztalható különleges hangulatvilág. A halállal átitatott szerelmi líra érezteti legjobban Petri verseinek egyediségét, amit főképp a Sári, ne vigyorogj rajtam c. versében tapasztalhattunk meg. „Életízű” – jegyezte meg Tímea, miután László felolvasta a Hogy elérjek a napsütötte sávig c. verset, utalva ezzel a költő szókimondó stílusára, valamint a depoetizálás efféle megnyilvánulására.
Petri György versei után áttértünk a készülő KVIT-kiadvány (Felszállási engedély) problémáira. Tímea, aki a kiadvány szervezésében kompetens, elmondta, hogy a csapat legtöbb tagjától már megkapta a kért kreatív életrajzokat, műveket és válaszokat (a Mit jelent számodra a KVIT? kérdésre). Időközben megérkezett Varga Nikolett, így vele kiegészülve tárgyaltuk meg a kiadvánnyal kapcsolatos kérdéseket.
Ezt követően egy hosszabb szünet jött, legalábbis számomra. Elindultam, hogy kinyomtassam a versemet. Nem jártam sikerrel. Szombat délután 1-kor már minden olyan hely zárva volt, ahol lehet nyomtatni. Beregszász… A visszafelé vezető úton ettem egy hot dogot azzal a gondolattal, hogy szép dolog az egészséges életmód, főleg ha rendszeresen étkezünk, nem csak tévés műsorvezetők control freak jellegű tanácsaira bólogatunk. Egy kisebb séta után újra az Európa–Magyar Házban voltam. A technika segítségével mégis hozzáfoghattak a verselemzéshez a többiek. Objektívan nézve a véleményeket, a vers viszonylag nem rossz, viszont egyes szavak (jelzők) nem a szövegkörnyezetbe illőek. Érzem, hogy vannak jó gondolataim, viszont a kivitelezésen még mindig van mit csiszolni.
Végül sor került Nagy Zoltán Mihály Ünnep Szodomában c. regényének az elemzésére. Az addig sem rossz hangulat a lehető legjobbá alakult. Eleinte a mű cselekményéről beszélgettünk, aztán formailag kezdtük vizsgálni. Tímea szóvá tette, hogy a regény tördelése és az írásjelek használata nem megszokott. Néhányunk számára gondot okozott egy-egy szövegrészlet, mert nem mindig volt nyilvánvaló, hogy ki is szólal meg a regény bizonyos részeiben. Továbbá megvitattuk, hogy miért működhetett a hasonló regénypoétika a szerző korábbi művében (A sátán fattya), és miért nem az általunk elemzettben. László szerint a regény egyik hibája az, hogy nincs pozicionálva az elbeszélő. Ez azért problematikus, mert egy egyenesvonalú elbeszéléssel van dolgunk, aminek a végén a főhősnő öngyilkosságot kísérel meg. Hosszas beszélgetés után arra a feltételezésre jutottunk a mű eredetét illetően, hogy a szerző valószínűleg fiatalkori emlékeit akarta leírni egy ma is aktuális társadalomkritikaként. Hasonló koncepcióval (amelyben az író idős korában örökítette meg ifjúságának emlékeit) már találkoztam az olvasói élményeimben, mégpedig Ernest Hemingway Vándorünnep c. regényében. A jegyzeteiben elmélyülve Nikolett kifejtette, hogy az írói időkezelés következetlensége jelentette a legfőbb elbeszéléstechnikai problémát, amely abban mutatkozott meg, hogy sok esetben a jelentéktelen események túl vannak részletezve, a jelentősek pedig nincsenek kellően kifejtve. Egyetértettem vele, majd hozzátettem, hogy a régies és az agyonhasznált modern szavak (bumfordi, jószág, mórikál, ímél, izé, káefté) keveredése anakronizmust és stílustörést okoz. A társaság kérésére Tímea felolvasott a könyvből. Ezután Emese és Márk is érzékeltette a szövegben hemzsegő szóvirágokat („a gyalogút árok mélyére fut, onnan fel a másik partra, a / komor gondolatokkal csúfolkodó önvád az árok fenekére pottyanva / messze mögöttem marad”), erőltetett metaforákat („jövő vasárnap hozok / óvszert, nem kell majd / félbehagyni, / elpárolog a bosszúság utolsó cseppje, / visszaszál arcomra a / jókedv mosolygós kismadara”), illetve közhelyes kifejezéseket („te bikfic / most mit csináltál, / felcsináltál, / így bízzak benned, / ha az ott feláll, az eszed megáll”). Mindezeket Dávid egészítette ki az általa megfigyelt pleonazmussal („teszem hozzá hadarósan sietve, nehogy nemet mondjon hi- / szen gondolatban már beleéltem magamat / a bocikat istápoló munkába”), és az émelyítően gyakori alliterációkkal („magam is kezdem furcsállni, mennyire hajlamos vagyok, lennék / óvodában sivalkodó gyerekek helyett / bőgicsélő bocikkal bíbelődni”).
Észre sem vettük, az óra már fél négyet mutatott. A műhelymunkát, ha komótosan is, de befejeztük. A friss levegőre érve megemlítettük a regény közhangulat-javító erényét, majd ki-ki a maga útjára eredt. Ennyi elemzéssel igazi ünnep volt ez a műhelymunka, amellyel elengedhetetlen lépéseket tettünk a pragmatikusság irányába.
