Emlékszem, gyerekként arról ábrándoztam, hogy egyszer újságíró leszek, mert azok olyan vagányak, szókimondóak és igazi személyiségük van. A létező összes könyvünket telefirkáltam ákombákom betűkkel, kriksz-krakszokkal, s azt játszottam, hogy egy fontos eseményről írok beszámolót (lehettem úgy 4-5 éves).
Kiskoromban sokkal több volt bennem a spiritusz, mert mindamellett, hogy egyszerre akartam csillagász, asztronauta (igen, lány létemre), énekes és popsztár lenni, újságírói karrieremről sem mondtam le.
Egy alkalommal egy nálunk nagyon jól ismert hetilapban olvastam, hogy újságírókat keresnek. (Se korhatár, se egyéb elvárás nem volt feltüntetve). Gondoltam, eljött az én időm – 12 évesen –, megragadom a lehetőséget és betelefonálok. Sajnos a szerkesztő úr két másodperc alatt letörte a csírám azzal a kínos kérdéssel, hogy tudok-e ukránul (a koromra szerintem nem akart kitérni). Maradjunk annyiban, hogy nem én kaptam meg az állást.
A meglepő azonban az volt, hogy az „incidens” után többször is megkértek: tudósítsak a környéken történt eseményekről, és néhányszor valóban megjelent a nevem az újság hasábjain. Mondanom sem kell, volt nagy öröm. Minden ismerős és barát tudta, hogy a Pák lány „újságot ír”. Ám ez a néhány alkalom egyedül arra volt jó, hogy rájöjjek, én egyáltalán nem akarok újságíró lenni.
Vannak emberek (művészek), akik egyszerűen képtelenek bármiféle határidőhöz, témához vagy műfajhoz igazítani magukat, és ha ez a három tényező ráadásul találkozik is, akkor megáll a tudomány. Sajnos nálam így működnek a dolgok.
Pár éve, főiskolás koromban az egyik irodalomórán a kedvenc tanárom azt a feladatot adta a csoportunknak, hogy írjunk rögtönzött verset. Mondanom sem kell, mindenki megírta, kivéve engem.
Számomra az írás szent dolog, aminek külön rituáléja van. Nem tudok csak úgy nekiesni, mint a gyorskajának. Kell hozzá a megfelelő hangulat, időjárás, napszak és mentális csúcspont találkozása, amiből megszületik az ihlet. Innentől kezdve pedig csak türelemre és egy csésze kávéra van szükségem.
A fenti folyamat hossza általában attól függ, mennyi a szabadidőm. Ha több, sokkal nyújtottabb. Ám ha sok a tennivalóm, dolgozom, vagy csak nincs a közelben semmi, amire rávéssem vagy belepötyögjem a fejemben megszületett gondolatot, akkor rendszerint egy nap több ihletett pillanatom is van. Nem tudom, hogy a sors ironikus-e velem, vagy magamat szívatom…
Nagyon sok író/költő ismerősöm a „cetlizős” módszert alkalmazza: eszébe jut valami az utcán vagy a parkban, és leírja egy darab papírra. Én is próbáltam a magam módján. Rengeteg pénzt költöttem szép jegyzetfüzetekre, amelyek most rendszerint a könyvespolcon sorakoznak, majdnem üresen. Tehát személy szerint a billentyűzet használatát részesítem előnyben. Gyorsabbnak, tisztábbnak és kényelmesebbnek tartom, mint a körmölést. Persze alkalmanként kézzel is írok, de ahhoz is speciális hangulat szükségeltetik.
Summa summarum bogarasnak tartom magam. Hozzá kell tennem azonban, hogy régen súlyosabb volt a helyzet, mivel akkoriban az írás nem rituálé volt számomra, sokkal inkább tortúra, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint mikor idő előtt vájunk le egy pattanást vagy szakítunk fel egy sebet. Holott ahhoz, hogy képesek legyünk bármilyen történésről is írni, megfelelő távolságra kell kerülnünk az eseményektől, mert amíg a hatása alatt vagyunk, nem látjuk a kavicstól a kavicsbányát, fától az erdőt, csillagtól az eget, stb.
Remélem, ha öt év múlva újragondolom ezt a témát, ugyanolyan zöldfülűnek fogom találni magam, mint amilyennek most a néhány évvel ezelőtti önmagam, és hogy ez a fajta evolúció sem ér véget egy bizonyos ponton, mert írni nehéz, jól írni pedig még nehezebb, főleg ha az ember nem állt teljesen két lábra, és félig még mindig azon a bizonyos metaforikus fán csüng.
