Kovács Vilmos: Falusi emlék

Rongyos kis falu volt, a patakja sárga,

a papja kölcsönpap, a kisbíró sánta.

Rongy falu, ahol az asztalos már úr volt,

petró- és pálinkaszagú volt az új bolt,

kifent késsel jártak a fiúk a bálba,

s félvéka búzát kért érted is a bába.

 

Most hogy méregetem, meddig ér az emlék,

látom magam, mintha iskolába mennék,

mert az iskola volt a legnagyobb élmény:

a mord épület, mit csak alkonytájt ért fény,

a pad, ahol ültünk hat évig én és te,

amelybe még apánk anyánk nevét véste,

hol ingyen füzetért hatvan gyerek sort állt,

tíz fenekes járt, ha nem tudtunk egy zsoltárt,

s a legszebb mese volt, taníthattak bármit,

hogy le tudta győzni Góliátot Dávid.

 

Apám falat rakott, apád – földjét túrta.

A bajuk hosszú volt, az örömük kurta,

de azért mindkettő – a kis falu szürke

gondja elől – fiát a városba küldte.

 

Néha felvillannak még az ócska képek:

az álmos kisváros, amelyet úgy tépett-

tépázott az idő, mint a szelek bontják

sallanggá a madárijesztők nyűtt rongyát.

 

Ugye, milyen nagy volt minden onnan lentről?

A lakkcsizmás hajdú, fehér kesztyűs rendőr,

a kis alázatos képű boltossegéd,

a szuronyos baka, a kimenős cseléd,

az m. kir. polgári, a félévi tandíj,

melyért kizártak, ha nem tudtuk megadni,

kis szobánk falán a friss-zöld szirmú penész,

s puliszkás álmunk, mely éhes volt és merész.

 

Álmodtunk. Te földet, sokat, és gépeket.

Én varázscipőket, melyben átléphetek

szurony-fényes rangot és bot-lelkű törvényt,

s tollat álmodtam, mely versekbe nem tört még.

 

Álmodtunk. Emlékszel? Egy nyári vasárnap

nekivágtunk otthon a poros határnak.

Köröttünk tengerként folyt a sárga élet,

fölöttünk is az ég óceánja kéklett,

s olyan kicsik voltunk, akár két megrettent

porszem, vihart váró pusztákba temetve,

s kerestük az erőt, amely ott fent s itt lent

a legnagyobb törvény: kerestük az istent.

 

Mondtam a magamét, hogy az isten itt van:

tegnap a száraz rög langyos könnyét itta,

ekéd ősszel barna homlokába vágod,

nap-szívéből lop a magod élet-lángot,

ott van a kenyérben, mit anyád, ha megszel –

hat felé oszt, ott van szemedben, ha fekszel

s nézed a világot, melybe annyi köröm

mart már, hogy gyógyírnek kevés a más öröm,

s csak a nagy dolgokért önként vállalt kereszt

váltja meg az embert. A keresztet keresd…

 

Mondtam a magamét s megkérdeztem: Érted?

Nézted két markodban a gyógyuló kérget,

mit a tavalyi nyár hajnalai törtek,

s tompa hangon szóltál: Add nekem a földet.

A földet, az egész határtalan mezőt,

ezt a folyton fogyót, temetőkbe veszőt,

s leveszem versből lett szép istened hazug

keresztjéről a te megfeszített falud.

 

Rég volt… Már lemértem, mennyit ér az emlék.

Puliszkás álmunkat dédelgettük nemrég,

csatáztak lelkünkben kölyök-forradalmak,

véres rendet vágva ekének és dalnak,

hogy mint e földön, hol szép istenek hazug

keresztjein függtek rongyos kicsi faluk,

a világon is, mit száz Góliát ámit –

győztes csatát vívjon a parittyás Dávid.

 *

A vers eredetileg Kovács Vilmos Lázas a Föld c. kötetében jelent meg. A Falusi emlék olvasható A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből c. kiadványban  is.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>