S szólott az Úr: Most kelj fel és nézz szét.
Ugye szép e világ? Fent a kék ég,
rajta napok, csillagok és holdak.
Kezemen a sebek már beforrtak,
de nehéz volt, míg a földet hordtam
talpad alá… Nézd vérem a porban.
Miért tettem? Nem is igen értem.
Elmúlt hat nap, s íme: itt az Éden!
Készen a mű: tiéid a dolgok.
Magad leszel, s gondtalan és boldog.
S szólottam én: Uram, eltelt hat nap,
én aludtam mélyén az anyagnak,
s kiszakított belőle a törvény.
Uram, ne szólj! Én tudom, mi történt.
Én jártam a mérhetetlen káoszt,
és hogy kissé bambán nézünk rá most,
hogy összeállt renddé, én megértem.
Uram, nekem nem kell ez az Éden.
Bennem napok robbanása él még.
Éltem – örök mozgás, s csak az érték
számomra, mit két kezem teremt meg.
Téged is majd egyszer megteremtlek
magamnak, az önmagam képére,
s ha megunlak – félreteszlek, félre…
Nekem adtál milliónyi dolgot?
De mondd, hogyan legyek velük boldog,
hogyha fojt a titok: a nagy Törvény?
Értsd meg, Uram, úgyis csak széttörném
Édenednek rácsát, hogy elmenjek
rögös útján e földnek és mennynek.
És hogy miért, hogy merre, azt kérded?
Hát merre tart fent az a temérdek
fényes csillag az éjszín utakon
és miért él? … Ugye hogy buta gond.
Buta, Uram. S most elmegyek… Másat
nem kérek, csak adj mellem egy társat,
Nőt, hogy méhe – ha lábam már kidőlt –
legyőzze a múlást hordó időt.
S szólott az Úr: E hetedik napon
elbocsátlak, de utad megszabom.
Menj: küzdj, gürcölj százmillió éven,
de célod csak egy legyen: az Éden.
Melléd adom a Nőt is, de lelked
egyik felét bele kell lehelned
milliónyi közül – egyetlenbe,
és bekötött szemmel… Kegyetlen, de
neked való törvényt szabtam én ma.
És legyen e Nőnek neve – Éva.
Fellázítok benned minden sejtet,
hogy menj, keresd, de soha ne sejtsed,
melyik hordja lelked felét… Áltasd
önmagad, hogy ő az, megtaláltad.
Nemezz neki fiat, hogy az élted
gyökerét ne rágják el a férgek.
Mámorítson titka és szépsége,
de marjanak örökös kétségek.
Ha vágytál rá – ismerd meg a dolgok
ezreit, de ne légy velük boldog
addig, amíg megcsonkított lelked
másik felét végre meg nem lelted.
Szólott az Úr s szertefoszlott… S én a
nagyvilágba kiáltottam: Éva!
Éva, hol vagy? … S jött visszhang a szómra
millió és millió év óta,
és lábamat az utak feltörték,
de hajtott a titok, a nagy Törvény,
s tántorogva míg idáig értem,
elvesztettem harminchárom évem.
A nagy pert az Úrral ma is állom,
s ha édenbe vezet is az álmom,
bennem napok robbanása él még;
éltem örök mozgás, s csak az érték
számomra, mit két kezem teremt meg.
Fut az idő, éveim peregnek,
elém hordják titkukat a dolgok,
s nem lehetek mégsem velük boldog.
Láttam a Nőt; csókoltam, öleltem,
de a mámor után csonka lelkem
hívására rezzenek még néha:
Hol vagy, Éva? … Kiálts, hol vagy, Éva?
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2012, 40-42. old.
