Száradás

Nevelünk magunkban egy fát.
A bőrünket átlyukasztó ágak beleszakadnak a születésbe.
Csontjainkat gyökerek indázzák,
váratlan pillanatokban szisszenünk fel,
elkékült végtagokkal rójuk a szokásos utakat,
nem nézünk a kirakatüvegbe. 
A villamoson  mindenki a kezét takargatja,
a sebezhetőséget be kell csomagolni.
A napok felcserélhetők, csak
a tükörbe néző arcok változnak.
Hol itt, hol ott egy ismeretlen jegy, amit hazahozunk
állandósult bolyongásainkból, lefekvéskor
hezitálunk az utolsó gondolattal.
Kényszerűségeinktől gyerekkorunkban kezdünk függni,
képzeteinket beleneveljük a kert növényeibe,
kiszáradunk, mielőtt rájuk bizonyítanánk,
hogy méltatlanok a léthez.  

Megjelent: Bárka, 2019/6.

---

Fekete macskák és Isten

Sosem mertem fára mászni, szédít a fenti világ. 

Céltalan kóborlások. Többnapos kefirt 

és száraz kenyeret árulnak a pékségben, 

repedt kancsóban mézet. Poros polcok.

Senki sem üti le a dongólegyet, 

a madarak eltűnnek új otthont keresni, 

udvaron takarítok, 

égig söpröm a homokot.

Ismeretlen utak épülnek, 

régen azt hittem, belakható a város, és kitapinthatók 

a falak, reggel mégis új homok alatt fonnyad

a virágoskert. Kialvó lámpák, 

kilenckor már egy lélek sincs kint, 

csak fekete macskák és Isten. 

Megjelent: Magyar Napló XXXIII. évf. 2021. március, 13. old.