Marcsák Gergely: Irodalmat anyatejjel?

Idén októberben szervezte meg Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, az Együtt folyóirat felelős kiadója a XIV. Együtt Írótábort. Feleségemmel, Shrek Tímeával volt szerencsénk részt venni a programokon, amelyekre magunkkkal vittük egyéves Júlia lányunkat is, aki a tábor történetének legifjabb karavánozója lett. Kezdetben aggódtunk, hogy rosszul viseli majd a sok rendezvényt idegen környezetben, utólag már elmondhatom, hogy olykor nálunk is jobban bírta a gyűrődést.

A résztvevő írók, költők száma a korábbi évekhez képest megcsappant ugyan, de nagy örömünkre több helyszínen erősítette csapatunkat Beke Mihály András, Magyarország Beregszászi Konzulátusának első beosztott konzulja, akit ezúttal írói oldaláról ismerhettünk meg. Bemutatta „Nincsen számodra hely” című, tavaly megjelent esszégyűjteményét.

Október 21-én, Kovács Vilmos gáti emléktáblájának koszorúzása után, Dupka György eljött értem, hogy részt vegyek a 2016-ban elhunyt Petróci Iván költő, műfordító emléktáblájának avatásán, a beregszászi Európa–Magyar Ház udvarán. A ruszin öntudatú, magyar, orosz és francia irodalomból rengeteget fordító költőt volt szerencsém személyesen ismerni, mert az ungvári Petőfi téren megnyitott БОВТ – Файні книги nevű könyvesboltjában többször megfordultam tanárkodásom évei alatt.

Délután a Beregszászi Városi Könyvtárban tartottunk író-olvasó találkozót. Az előadói asztalnál Sz. Kárpáthy Kata, Beke Mihály András és Nagy Tamás is helyet foglalt, és elmondtuk, mi történt a koronavírus által szétzilált – ám alkotói szempontból termékenynek bizonyult – elmúlt két évben. Szemere Judit bemutatta a közönségnek a Kárpátaljai Hírmondó  című lapot, melynek főszerkesztője. Éppen időben toppant be Tímea, ölében a kislányunkkal, és amíg ő vette át a szót, Júliával végignéztük a könyvtár kötetektől roskadozó polcait. Az effajta szórakozást nagyon korán megkedvelte, amit csak elért otthoni könyvespolcunkon, sorra végiglapozta már. Amint a találkozó véget ért, Varga Éva könyvtárigazgató szíves invitálásának eleget téve fogyasztottunk szendvicset és süteményt, majd  indultunk is Tiszabökénybe, Dupka György alkotóházába, írótáboraink örökös bázisára.

Ételből, italból ezúttal sem volt hiány, vendéglátónk, mint mindig, gondos gazdaként biztosította a muníciót az éjszakába nyúló beszélgetésekhez. Ez a nem hivatalos program, de az írótáborok fontos, elmaradhatatlan része, az új ötletek, szellemi impulzusok fő forrása.

Júlia jól aludt, reggel hatkor azonban határozottan tudtunkra adta, hogy éhes, ezután pedig már nem voltam képes visszaaludni. Pár nappal korábban a Kultúra.hu munkatársa készített velem telefonos interjút, aminek közlés előtt megkaptam a szövegét, így a reggeli órákban ennek olvasásával, apróbb hibák, félrehallások javításával foglalkoztam.

Kilenc órakor már Tiszapéterfalván voltunk, a helyi középiskola udvarán, ahol Kiss Ferenc irodalomtörténész emléktábláját koszorúztuk. Ezután a Tiszabökényi Gimnáziumba látogattunk el, Borgató Szilvia igazgatónő kísért a kisdiákokkal zsúfolt előadóterembe. Gitár is volt nálam, és, amíg énekeltem, kislányom táncolt – teljes volt a produkció.  Végül felolvastam Pirkadat című gyerekversemet, amit a fiatalok szintén örömmel hallgattak.

A következő program egy rendhagyó irodalomóra volt a Tiszapéterfalvai Református Líceumban, aminek rendhagyó mivolta többek között abban állt, hogy a lassan állandósuló karantén miatt az intézmény udvarán, a szokatlanul meleg őszi napsütésben beszélgettünk a tanulókkal. Mint mindenütt, itt is beszámoltam a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság céljairól, és biztattam az írni vágyó fiatalokat, hogy keressenek minket, csatlakozzanak közösségünkhöz.

A Tiszapéterfalvai Képtár megtekintése után kiadós ebéd várt ránk, majd némi pihenést követően a Tiszabökényi Művelődési Házban találkoztunk az évek során már kedves ismerősökké vált olvasókkal, Kovály Csilla kultúrházvezetővel és a Tisza Csillag Kórus tagjaival, akiket mi máig Született Feleségekként emlegetünk. Körükben már jóval felszabadultabban, kötetlenül beszélhettünk művészetről, köz- és magánéletről egyaránt. Besötétedett, mire az alkotóház felé vettük az irányt.

A tábor utolsó napján a Felső-Tisza-vidéket barangoltuk be, és Júlia – a Youtube gyerekdalainak hála – zokszó nélkül túlesett eddigi leghosszabb autóútján. Visken megtekintettük a Fodó Sándor Közösségi Házat, megkoszorúztuk a KMKSZ első elnökének emléktábláját, és, míg Pál Lajos bácsi ifjú népzenészek kíséretében húzta a muzsikát, felköszöntöttük a hetvenedik életévébe lépett Czébely Lajos viski költőt, helytörténészt és néprajzkutatót. A temetőben tiszteletünket tettük Fodó Sándor sírjánál, majd Czébely Lajos, aki a viski református egyház kántora is, meghívott minket a viharkárok után éppen felújított tetőszerkezetű templomba, és legnagyobb örömünkre játszott is a szintén restaurált, XIX. századi orgonán.

Visk után Nagyszőlősre mentünk, a Révész Imre Galériában megtekintettük Marinics Sándor kiállítását, majd a képzőművésszel és a galéria igazgatójával, Tóth Mártával beszélgettünk. Október 23-a lévén megkoszorúztuk a nagyszőlősi fiatalok 1956-ban a magyar forradalmat támogató csoportjának emléktábláját. A helyi középiskola, az egykori vármegyeháza homlokzatát tüzetesebben szemügyre véve feltűnt egy kisebb ellentmondás: az egyik emléktábla szerint a megyeháza 1898-ban épült, míg egy másik arról tanúskodik, hogy Bartók Béla már 1892-ben ott tartotta első nyilvános fellépését. Köztudott, hogy Bartók zenészként jóval megelőzte korát, de ez azért mégis magyarázatra szorulna.

A hosszú kirándulás végeztével még Tiszabökényben töltöttük az éjszakát, majd vasárnap reggel elindultunk, ki-ki a maga útján. Mi például Kincseshomokra mentünk, hogy felköszöntsük születésnapját ünneplő édesanyámat.

Úgy tapasztaltuk, kislányunk számára kifejezetten hasznos volt a számos új tapasztalat és benyomás. „De jó, hogy veletek jött – mondták sok helyen vendéglátóink. – Hamar megszokja az utazást, a közösségi életet.” És valóban, jó, ha hozzászokik, hogy szépíró szüleit gyakran szólítja a kötelesség, és a koronavírus árnyékában lassan újrainduló irodalmi élet.

Marcsák Gergely

Névjegy Marcsák Gergely

 Irodalomtörténész, író, költő, zeneszerző, énekes. 1990. február 23-án született az ungvári járási Kincseshomokon.  A Debreceni Egyetem Irodalom és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója. Az iskola befejezése után az Ungvári Nemzeti Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát, majd öt évig az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola magyartanára és szervezőpedagógusa volt. Első versei 2010-ben jelentek meg az Együtt irodalmi folyóiratban. Azóta írásait közölték a Napút, Helikon, Partium, Magyar Napló, Irodalmi Jelen, Hitel c. folyóiratok. A Szárnypróba (2013), Különjárat (2016), A tökéletes zártság egyetlen pillanata (2017) és az Év versei–2018 című antológiák társszerzője. Verseket, rövidprózákat, tanulmányokat ír. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alelnöke, a Magyar PEN Club tagja. Budapesten az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. Egy tanulmánygyűjteménye és egy verseskötete megjelenés alatt áll. Elismerések: Együtt Nívódíj (2017).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük