Reggelre fehér lett minden odakint. Csak cigiért indultam le a kisboltba, majd annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy a város központjában találtam magam. Adventi vásár volt, a főtér tele sátorral, kézművesekkel, kirakodóvásárral. Borvidékhez méltóan a helyi termelők sem maradtak otthon. Találkozás néhány ismerőssel, pohár, pálinka, koccintás. Ez lett belőle.
Az egyik árus előtt valaki megrángatta a hátizsákom. Hátrafordulva láttam, hogy két koszos cigánygyerek nyújtja felém a markát. Azonnal felismertem őket. Megtorpantak, lesütötték a szemüket, és elfordultak. Távolabb láttam, hogy anyjuk szigorúan néz rájuk, és az öklével hadonászik. A kisebbik visszafordult, kezét előre nyújtotta, és halkan elmormolta a már jól betanult ukrán szöveget.
***
Reggel fél nyolc. Becsengettek. Az iskola folyosója üres volt. Kiléptem a tanári ajtaján, majd megszólalt a bejárati csengő. Egy idősebb, jól öltözött asszony állt ott két fiúval. Ukránul kezdett el makogni, az igazgatónőt kereste. Készségesen indultam az irodába, s szóltam neki, hogy egy szülő szeretné, ha fogadná. Néhány perc múlva egy magyar és egy ukrán olvasókönyvet kért tőlem, a gyerekek tudását ellenőrizte. Magyarul köszönni sem tudtak, de az ukrán jól ment nekik. A főnök azt tanácsolta az asszonynak, hogy a városvégi internátusban próbálkozzon, hiszen ez magyar iskola, nehéz lesz a fiúknak itt. A nő erősködött, s elmondta, hogy ott már járt. Onnan ide küldték, mert a lakhelyüknek megfelelően ehhez az iskolához tartoznak.
Az igazgatóhoz fordultam:
– Honnan jöttek?
– Perecsenyből, a gyermekotthonból.
– Ideköltöztek?
– Itt is laktak.
– Akkor hogyan kerültek a gyerekek oda?
– Majd a papírból kiderül.
A két fiú maradt, az anya elment. Attól a naptól kezdve sohasem hiányoztak. Jól felszerelkezve, tisztán jelentek meg a tanórákon.
Néhány nap múlva az anya ismét a folyosón állt.
– Meghoztam a papírt – szólt hozzám.
Kivettem a kezéből, elolvastam, majd visszaadtam. Gyors léptekkel az irodába mentem, az asszony követett. Az igazgató is átnézte a dokumentumot, kicsit töprengett, majd azt mondta:
– Muszáj felvennünk.
– Tudom – válaszoltam.
***
Hónapokkal később egy beszélgetésre lettem figyelmes az osztályban.
– Oszt milyen volt Perecsenyben?
– Rossz.
– Minek?
– Mert csak.
– Bántottak?
– Igen.
– Kik, a pulyák?
– Nem.
– Hát akkor?
– A tanárok.
– Oszt miért?
– Mert csak.
– Hát csak volt miért!
– Nem. Csak ha rossz kedvük volt.
– Mivel ütöttek?
– Botokkal meg szíjjal.
– És minek voltatok ott?
– Mert nem volt más.
– Hát anyád meg apád hol volt?
– Mindegy.
– Mondjad már!
– Nincs apám.
– És anyád?
– Csurmában.
– Lopott?
– Nem. De hagyjál már, jó?
– De mondjad már, minek volt ott?
– Mert megöltük apámat. Most már békén hagysz?
Megjelent: Irodalmi Szemle, 2016/2.
