Aprít

Jan Zsortula beszél

Dozsorca, 2056. március 5.

 

Reggel van, csend, hűvös, a levegő friss, keleten a látóhatár széle vörös. Kihozom a kertbe a sakktáblát. A születésnapomra kaptam, már nem kell.

Nem akarok sérülést okozni semmilyen felületnek (vasoszlopnak, falnak) a saját indulatom miatt. A térdemen mégsem törhetem szét. A kertünkben van egy szerszámoskamra, innen elveszem a baltát.

Először a közepe hasad meg, aztán a balta élével ismét rácsapok, a favágó tőkére sújtok, a penge beleszalad a tőkébe, rajta a sakktábla, a közepén lyuk, a széle még ép, bal kezemmel a táblát fogom, a jobbal kihúzom a baltát a táblából, a táblát középre igazítom a tőkén, ismét rácsapok, lehunyom a szemem, mert repül a szilánk, aztán ismét megigazítom, rávágok. Festett forgács van előttem.

A kertben kiszárad a körtefa, meghasad a törzse, elszárad az ága, beleköltözik a hangya, ezt látszólag senki nem irányítja. Van olyan hanyatlás is, aminek az ütemét én diktálom. A táblámat én törtem össze, a figurákat én ástam el apám körtefája alatt.

Anyám apja, a nagyapám híres dámajátékos volt, tőle kaptam a táblát hatéves koromban, hogy én is játékos legyek. A düh, amivel összetörtem, azt jelenti, hogy nem leszek tovább dámajátékos és tanácstag. Jan Zsortula leszek, a mérnök.

 

*

2056. február 27.

 

Eltelt egy hónap, mióta kijöttem a kórházból. A vakbélgyulladás görcsöt okoz, ha a beteg nem veszi komolyan a tünetet, nem kerül időben a kórházba, nem derül ki, mi okozza a fájdalmat, kisebb az esély arra, hogy élve hazajut. Amíg a beteg rosszul van, nem dolgozhat, a saját életére kitalált tökéletes terve szünetel. Később folytatja. Ez így megy, míg az összes terv és kudarc megvalósul. Ha ez így lenne, akkor én egy bábu lennék a sakktáblán, aki nem tehet semmit.

A nagyapám megtanított dámajátékot játszani. Elmagyarázta, hogy a dáma uralja az egész mezőt, amelyikre lépett. Sokáig úgy gondoltam, én uralom az örökös, a mérnök, tanácstag mezőjét. A kórházban rájöttem, hogy semmit sem irányítok, csak azt hiszem, hogy így van. Nem dáma vagy király vagyok, hanem egy bábu, aki dámának hiszi magát. Azért, mert csak véletlen, hogy valami úgy sikerül, ahogyan elterveztem, mégis azt hiszem, hogy miattam sikerült úgy, mert én tökéletes vagyok, és a tervem is az.

Tényleg az, mert az ismereteim beleépülnek egy alaprajz tervébe. Amikor felépül ház, látszik, hogy rossz volt a talaj, kevés a cement, nem záródik az ajtó. Az ellenkezője is igaz lehet: az iskola, a ház felépül, olyan, amilyennek terveztem. A lényeg, hogy nem tudom, milyen lesz az eredmény, mégis meg kell rajzolnom a tervet. Emiatt érzem magam bábunak a játéktáblán, aki azt hiszi, ő dönti el, hová lép. Nem tehet mást, lépnie kell, közben csak sejtheti, mi lesz az eredmény, amit neki kell átélni.

 

*

2056. március 4.

 

Otthon vagyok, mert családi vacsora lesz. A folyosón sétálok a könyvtárszoba ajtajától a szobám ajtajáig, várom, hogy elkezdődjön a vacsora, amikor meghallom az öcsém hangját. Én az első emeleten vagyok, ő a földszinten, most lépett be az előszobába, hangosan köszön, hogy mindenki tudja, megérkezett. Most nincs kedvem beszélgetni vele, a könyvtárba megyek.

Vetélytársak vagyunk, mióta én sakktáblát, ő metszőollót kapott a születésnapjára. Neki apánk kertészkedését, nekem nagyapám játszmáját kellett folytatnom. Versenyzünk, közben arra gyanakszunk, a másik jobb játékos.

Az egyik asztalon a sakktábla, a másikon a metszőolló, mellette egy cserép kövirózsa. Kedvelem azt a növényt, kevés vizet és fényt kap, mégsem szárad el a levele.

Az öcsém bejön a könyvtárba, megérinti az üvegbúrát, ami alatt sakkfigurák vannak, a nagyapám faragta őket. A figurák egy kézzel festett sakktáblán állnak. Hatéves voltam, amikor ajándékba kaptam.

 – Vesztettél – leveszi a búrát, a királyt forgatja, az asztalt ütögeti vele, tudja, hogy utálom, ha ezt csinálja. – Nem te újítod fel a műemléket a Folyópart utcában.

– Nem baj. Van még műemlék.

– De anyánk azt akarja, hogy tanácstag, később főtanácsos legyél, mint ő.

Nem felelek.

– Add nekem a metszőollót – mondom, közben a kövirózsát nézem. Meglepődik, mintha azt mérlegelné, csapda-e.

– Mit adsz érte? – kérdezi.

 –A királyt – felelem.

*

2056. március 5.

 

Írok egy nyilatkozatot, hogy nem leszek tanácstag, elküldöm a Tanácsadó Testületnek.

A Folyópart utcában éltünk tízéves koromig, ezért ragaszkodom ahhoz, hogy ebből az utcából válasszak egy házat, ami műemlék, és én felújíthatom. A régi házunk ablakai egyenlő távolságra voltak egymástól, ez a szabály az állandóságot juttatja eszembe, ezt keresem. Ezért választok egy olyan házat, ami hasonlít arra a régire, amit  leromboltak 2047-ben, mert elhanyagolták, romos lett, kiköltöztek belőle. Álnéven adom le a tervemet. Nem nyerek.

Ezután összetöröm a sakktáblát. Ez azt jelenti, megtagadom az összes olyan dolgot, amit a családom elvár tőlem. Azt is, hogy legalább egy dolgot irányítok: a rombolást.

Eladom a könyveimet, ruháimat, elégetem a jegyzeteimet, rajzaimat, nem lesz sem cipőből, sem ingből kettő. Az ajándékba kapott könyveket egy dobozba teszem, leragasztom, az üres lakásomban marad.

Hatéves koromban sakkozni tanultam, később a dámajátékot kedveltem jobban. A nagyapám örült ennek. Tízéves voltam, amikor a rajz és a mértan érdekelt, ekkor abbahagytam a játékot. Később a Dozsorcai régió fejlesztése, új lakónegyedek építése következett. Tizenhét év kellett, hogy dámajátékos, mérnök, tanácstag legyek. A táblát összetörtem, a kedvenc tervrajzaimat megsemmisítettem, a tanácstagságról lemondtam. Nem baj, hogy lerombolom az elmúlt tizenhét évet, az enyém; elszakadok attól a Jan Zsortulától, aki voltam.

Az öcsém átveszi a helyem a Tanácsadó Testületben, anyánk megnyeri a játszmát, egy Zsortula-fiú tanácstag, majd főtanácsos lesz.

Dühös vagyok a tehetetlenségem miatt, mert egy szabály szerint lépek, de nem döntök a lépésről, muszáj lépni. Ezért kitalálom, hogyan kell rombolni, rontani, ami az enyém. Nem leszek játékos, tanácstag, főtanácsos. Talán egy ideig mérnök sem. Jan Zsortula leszek.

 

Megjelent: Együtt, 2019/1

Kovács Eleonóra

Névjegy: Kovács Eleonóra

1989-ben született Szalókán (Ukrajna, Kárpátalja).

Tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen 2012-ben fejezte be (történelemtanár).

2014-től a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja, 2017-től a kvit.hu felelős szerkesztője.

2017-ben a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója lett.

Írásait időközben közölte az Együtt c. kárpátaljai irodalmi folyóirat, valamint a Partium, Somogy, Napút, Irodalmi Szemle, Magyar Napló; három tudósítását és egy interjúját a SZIFONline.

FISZ-tag lett.

2019-ben Együtt Nívódíjat kapott.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>