A valódi ajándék

Nem is olyan régen, egy névnap alkalmából könyveket ajándékoztam egy kedves barátomnak. A magyar szakos kolléga meglepetten nézett rám, szemei furcsán csillogtak. Megköszönte, az asztalra helyezte őket, és töltött nekem egy kávét.

Beszélgetni kezdtünk, de láttam rajta, hogy egyre jobban érdekli, miről is szólnak a könyvek, amiket vittem neki. Forgatta a kezében, kinyitotta, majd átlapozta őket. Végül közel hajolt a nyitott könyvhöz, és mélyet szippantott belőle. Csak néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy valóban örül-e az ajándékaimnak, aztán mesélni kezdett.

– Amíg édesapám élt, a legtöbb ünnep alkalmával irodalmat ajándékoztunk egymásnak. Regényeket, versesköteteket, szótárakat. Valahogy mára elfelejtődött ez a régi szokás.

– Ne haragudj, hogy nem csomagoltam be őket – szabadkoztam. – Pedig egy masnit azért elviselt volna az ajándék.

– Maslit – javított ki akaratlanul is.

– Masni, n-betűvel – válaszoltam.

A barátom elhallgatott. Felállt a székből, és a konyha melletti szobába lépett, felkapcsolta a villanyt, és matatni kezdett. Onnan, ahol ültem, csak az árnyékát láttam az alacsony asszonykának, és azt, hogy székre áll, és úgy keres valamit a polcokon. Aztán néhány kötettel tért vissza a konyhába. Elém rakta őket, az asztalra.

– Talán ezek a legértékesebbek – kezdte. – Nem is az áruk miatt, az eszmei értékük hatalmas.

Végigsimítottam a könyveket. Arany, cirádás betűkkel volt ráírva a cím: Révai Nagy Lexikona. Kinyitottam az egyiket, épp azt, amelyik a kezembe került. A lap szélein kissé megült a por, valószínűleg attól, hogy nem gyakran nyitogatja az ember. Ugyanúgy szagoltam bele, ahogyan azelőtt az ismerősöm az új könyvekbe. Mindegyiknek különleges illata van, semmi máshoz nem hasonlítható.

Közben őt figyeltem, magával vitte az egyiket, és bőszen lapozgatta. Ujját a lapon végigvezetve keresett valamit. Csak akkor jöttem rá, hogy mit, amikor megszólalt.

– Igazad volt. Tényleg masni. N betűvel – aztán rám mosolygott. Még sohasem láttam így mosolyogni. Le lehetett volna olvasni az arcáról a fájó emlékeket és a boldog múltat is, de az nem az én dolgom volt. – Rég vettem elő őket. Mostanában az embernek nincs ideje az olvasásra, és pláne arra, hogy egy-egy szónak utána járjon. Egyszerűen inkább elsiklunk felettük, ahelyett, hogy megnéznénk a helyes kifejezést. 

Aztán egy pillanatra elkalandozott a gondolataiban, végül felnevetett. Keserédes volt a nevetés, az előbb még csillogó szempár most már kissé könnyesnek tűnt. – Ezt hallaná meg édesapám! Újraolvastatná velem az összes lexikont.

– Mikor olvastál utoljára és mit? – tettem fel a kérdést, valójában nem is tudtam, hogy miért.

– Nem emlékszem – lesütötte a szemét, és az ölében tartott lexikont bámulta. – Tényleg nem emlékszem, pedig egész életemben rengeteget olvastam. Nem a munkám vagy a családom miatt, hanem csak úgy, magamnak.

Aztán hirtelen beugrott neki.

– Megvan! Egy képzőművészeti szakkönyvet olvasgattam át a minap, igyekeztem abból felkészülni az órára.

– Ennyire felejthető lett volna? – kérdeztem tovább.

– Nem, nem hiszem, egyszerűen az nem szépirodalom volt.

– És azt nem olvasol mostanában?

– Őszintén bevallva, az összes könyvet, ami itthon van, legalább kétszer olvastam. Most már, vénségemre, inkább bekapcsolom a tévét.

– És ezeket, amiket most hoztam, el fogod olvasni?

– Ezek új könyvek. Ki sem bírnám, ha nem nyitnám ki és nem olvasnám el őket – kuncogott magában, majd az asztalra tette az eddig ölben tartott lexikont. – Mindegyik egy új világ. Ha az ember olvas, sokkal több lesz tőle. Ha belegondolok, és az előbb azt mondtam, hogy nincs idő az olvasásra, akkor most szeretném saját magamat kijavítani. Igenis van idő az olvasásra, csak meg kell találni rá azt a néhány percet.

– Szerinted miért fontos az irodalom, vagy miért kell egyáltalán?

– Szebb lesz tőle az ember lelke.

– Ennyi? Ennyi lenne a megoldás?

– Nem tudom megválaszolni a kérdésedet. De azt tudom, hogy az irodalmat és az irodalmi műveket jóformán mindennap használjuk, úgy, hogy tudomást sem veszünk róla. Naponta többször is eszünkbe juthat egy verssor, amit gyerekkorunkban tanultunk, vagy ilyenkor, a téli ünnepek alkalmával a pásztorénekek. Vagy teszem azt, a kisgyerekeknek a szülő mindennap mesél. Honnan ismerhetné az az édesanya a Piroska és a farkas történetét, ha azt nem mondta volna el neki valaki, vagy ne olvasta volna el? Vagy az iskolai szerepeknél miket mondanak a gyerekek? Verseket. Igen, verseket, vagy prózai szövegeket visznek színpadra, aztán meg a szülő, vagy a közönség meghatódva és büszkén néz rájuk. Vagy vegyük példának az ünnepeket, a locsolóverseket, az anyák napi köszöntőket, a kiállítás-megnyitókat és még a végtelenségig sorolhatnám. Az irodalom, ha észrevétlenül is, de ott van a napjainkban.

Felhörpintettem a pohárból az utolsó korty kávémat, közben azon gondolkodtam, hogy mennyire igaza van. Mindennap találkozunk az irodalommal. Felbukkan az interneten, a városban, a rádióban és a tévében is. Az újságok hasábjain is el van rejtve a vers, folyamatosan szembe jön velünk, kínálkozik, és mi tudat alatt is befogadjuk.

Felálltam a székről és megköszöntem a vendéglátást. A kapuban még hosszasan búcsúzkodtunk, ritkán látja mostanság az ember a barátait. Ki külföldön, ki itthon dolgozik, nehezen sikerül összehozni a találkozókat. Mindenesetre azzal váltunk el, hogy a következő ünnep alkalmával ő is könyvet fog ajándékozni a testvérének, hogy legalább egy kicsit visszahozza az elmúlt idők emlékét.

Megjelent: Kárpátalja, XVIII. évfolyam, 52. (936.) szám.

 

Shrek Tímea

Névjegy: Shrek Tímea

1989. augusztus 13-án született a kárpátaljai Beregszász városában.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervezőpedagógusa és magyartanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja. 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat stb. Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá az írói szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza-pályázat első helyezettje. Több novelláját Antonenko Miklós ültette át ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban Beregszász városának polgármesteri hivatala Drávai Gizella-díjjal tüntette ki, valamint szintén ebben az évben nyerte el a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor-ösztöndíjat. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>