Megint keserű szájízzel eszméltem föl a nem-alvásból. Első utam a konyhába vezetett, legalábbis, ami megmaradt belőle. A napi koffeinadagom dupláját fogyasztottam el. Éreztem, ahogy az endorfin végigáramlik bennem, az agysejtjeim pedig eltompultak. A pupillám kitágult, a szívverésem felgyorsult. Közeledett a pánikroham.
Éhes voltam. Keresnem kellett valami ehetőt. Kinyitottam az összes szekrényt, de csak egy felbontott halkonzervet találtam. Előkerestem a kedvenc tányéromat, ami hófehér volt, rajta kacifántos betűkkel a te neved; apró falatokra vágtam a halat, majd minden egyes falatot leöblítettem egy korty vízzel. Hálás voltam, mert tudtam, hogy a mai napot túl fogom élni. Miután befejeztem a lakomát, a ráadás kedvéért megittam még egy pohár vizet. Fölálltam. Körülnéztem. Tekintetem megakadt a földön heverő apró tárgyakon, melyek emlékképeket idéztek.
Hallottam, ahogy sírtál. Mindent félretéve odaszaladtam hozzád; próbáltalak megnyugtatni. Vagy inkább magamat.
Kiskoromban, amikor féltem, nagymamám mindig egy történetet olvasott föl nekem. Itt volt az ideje, hogy te is halld.
***
Egy időben az a hír járta, hogy létezik egy végtelen kert, melynek se eleje, se vége. Minél több szeretet volt valakiben, annál több virág nőtt a kertben. Akiben a szeretet leghalványabb jele sem volt, előtte rejtve maradt a titokzatos kert.
Egyik nap egy idős néni költözött a szomszédba. Csak reggelente találkoztam vele, amikor iskolába kellett mennem. A nap többi részén nem láttam, soha nem tartózkodott otthon. Egy hónap elteltével, korán reggel már a háza előtt álltam. Őt vártam. Nagyon meglepődött, amikor meglátott.
– Hogy lehetsz mindig ilyen boldog, néni? Mondd el a titkod!
Az idős hölgy ekkor hatalmas nevetésben tört ki, megveregette a vállam, majd csak annyit mondott:
– A szeretet rózsát terem – mondta, miközben belépett az ajtón.
Másnap felvettem a bordó színű, fodros ruhámat, amit édesanyám varrt a saját kezével. A néni azt mondta, hogy mehetek vele. Én menni akartam. Elvitt a város végére, ahol kiszáradt fák sorakoztak mellettünk. A madarak mélabús énekét időnként még az ég is megkönnyezte. De engem nem zavart. Tudtam, hogy mellette biztonságban vagyok; letértünk egy pici ösvényen, nagyon sokat mentünk, amikor megláttam…
– Néni! Mondd csak, ez az a varázskert, amiről mindenki beszél?
– Ha szeretnéd, akkor az is lehet.
Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beszaladtam. Egyből a rózsákhoz vettem az irányt. Gyönyörűek voltak: az orgona épp virított, a gyöngyvirág, a liliom és a tulipán a szivárvány színeiben pompázott. A rózsa halk dúdolással kecsegtetett. Leszakítottam a legpirosabbat és a hátizsákomba rejtettem. A nap végén nagyon elfáradtam, mert egész nap sétáltam. Este hazamentünk, gyorsan a szobámba mentem, kivettem a rózsát a táskámból és a párnám alá tettem. Lefeküdtem aludni. Alig vártam a reggelt. Édesanyám hat órakor jött kelteni, mert iskolába kellett mennem. Felöltöztem, majd egy pillantást vetettem a virágomra… Az én rózsám volt a legszebb a kertben. Az enyém lett az egyetlen, melyet magába kebelezett a halál.
***
– Alszol, pici Szofi? Szeretlek.
Elindultam a konyhába, innom kellett egy pohár vizet. A halacska fel-alá úszkált a gyomromban, próbáltam elfojtani a hányingert. Megittam még egy pohár vizet.
Automatikusan felkaptam a földön heverő plüssök egyikét, majd a nappaliba vettem az irányt.
Túl nagy volt a csönd. Újabb pánikroham tört rám. Futni kezdtem. Majd, amikor megláttalak téged, lelassítottam, mert nem akartalak megijeszteni. Olyan békésen tudsz aludni, mintha csak te léteznél és Tobias, a nagy kövér barna plüssmedve, amit tavaly karácsonyra kaptál tőlem.
– Te adsz nekem reményt, kicsi Szofi – suttogtam.
Odasétáltam hozzád, még levegőt sem mertem venni, nehogy fölébresszelek. Órákig tudnálak nézni. Betakargattalak, köréd raktam az összes pihe-puha dolgot, amit csak találtam. Most el kell mennem. Kérlek, ne haragudj rám. Ígérem, visszajövök.
Amint kiléptem az ajtón, éreztem, valami rossz fog történni, de megígértem, hogy visszajövök érted, kicsi Szofi, szóval reménykedtem.
Egy, kettő, három, négy…
Apró léptekkel elindultam a lépcső felé. Öt emelet. Sietnem kellett. Minden perc számított. Másodpercek alatt lent voltam.
Öt, hat, hét, nyolc...
Gyors léptekkel a legközelebbi pékséghez vettem az irányt, ami csak egy saroknyira volt a lakásunktól. Túl csöndes volt minden. A szívverésem felgyorsult, éreztem, hogy egy újabb pánikroham közeledik. Sietnem kellett.
Kilenc, tíz, tizenegy…
Sikerült vennem egy kenyeret, nem fogsz éhen halni, kicsi Szofi. Sietek vissza hozzád. Futni kezdtem.
A szél rekedt hangon üvöltött fel, minden egyes porcikám beleborzongott.
Felszaladtam az ötödikre, gondosan belakatoltam magam mögött az ajtót. Odamentem hozzád. A karjaimba vettelek. Percekkel később kopogtatást hallottam.
Ne félj, pici Szofi, minden rendben lesz, ígérem.
El kellett bújnom. Az ajtó elé toltam az egyetlen bútort, ami a szobában volt. Ennyi reményünk maradt. Egy gyerekágy. A kezemben tartottalak. Beszéltem hozzád. Olyan értelmesen néztél rám. Éreztem, hogy amíg velem vagy, nem érhet semmi baj.
Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy…
Betörték az ajtót.
– Szeretlek, Szofi. Kérlek, ne félj.
– Asszonyom, tegyen le mindent, ami magánál van.
– Szeretlek, Szofi.
– Hölgyem, tegye le a gyereket. Nem bántunk senkit.
– Pici Szofi… kérlek, ne haragudj rám.
Tizenöt, tizenhat, tizenhét…
– Asszonyom, a gyermek halott. Kérem, tegye a gyerekágyba, és senkinek nem esik bántódása – mondta a rendőr kissé rekedt hangon.
– Ne higgy nekik, Szofi.
– Ön megölte a gyerekét. Hetek teltek el azóta. A gyerek teste már rothadni kezdett.
– Sajnálom. Szeretlek, Szofi. Kérlek, ne haragudj rám.
