A legnehezebb az első mondatot megírni. Aztán pedig az első bekezdést. Végül a legutolsót.
Mostanában elég keveset írok, igyekszem csak a legfontosabb teendőimet elvégezni, szándékosan vagy tudat alatt keresem a kibúvókat. Hogy elfogyott-e a szufla, vagy túl sok volt mostanában az irodalmi rendezvény, esetleg egyszerűen csak a mindennapi fizikai munka és a huszonhat elsős tanuló fáraszt-e le, még nem tudom. Mindenesetre, miután Dupka György elküldte az XIII. Együtt Írótábor időpontját, minden feladatomat arrébb raktam, hogy élvezhessem a számomra legfontosabb irodalmi karavánt.
A csütörtöki és pénteki helyettesítést sikerült megoldani, minden kollégám szívesen vállalta az osztályom, akiket egy hónap után egészen megszerettem. A szerdai nap óráit még megtartom, így a Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban sajnos nem veszek részt a találkozón.
A kétórás várakozás kétségek között telik, folyton írok Gergőnek, – hogy lesz-e busz – aki nem tud válaszolni a sűrű program miatt.
Rohanás, kutyaetetés, pakolás, autó lerakás, vissza a pálinkáért, hívjuk aput, ő biztos elvisz, de még szaladjunk el a házhoz, mert a festék otthon maradt, mit csináljak, egy táskába nem fér be, viszek kettőt, nincs meg a töltőm, hová tettem, a suliban maradt, menjünk el érte, a macskának nincs mit enni, fél kettő, hová tegyem a cuccom, itt jó lesz, szívjunk el egy cigit…
Senki sem késik, mindkét csapat pontosan, időben érkezik meg a Beregszászi Járási Központosított Könyvtárhálózat épületéhez. Sz. Kárpáthy Kata (Szabó Kata), Lengyel János, Szemere Judit és én a bereg-vidéki irodalmárokat képviseljük, Zselicki József, Dupka György és a férjem, Marcsák Gergely az ung-vidékieket. Várunk néhány percet, hátha megérkezik Vári Fábián László, de sajnos az idei tábort utolsó percben kihagyja. Ismerős arcok között vizslatok, a falusi könyvtárosok mindegyikét ismerjük, sőt a legtöbb helyen visszajáró vendégek vagyunk, verset olvasok fel, a kötet anyagát már ismerik, úgy érzem, valami újat kell mutatnom.
Valami mást, amit még azelőtt nem csináltam, valami merészet, és olyat, amit meg kell tanulnom, hiszen minden unalmassá válik egy idő után. Talán ez az oka annak, amiért mostanában egyre kevesebb szöveg születik meg a klaviatúrámon.
A Nagyberegi Református Líceum az utolsó helyszín aznapra. Mindig értő közönség fogad bennünket és most sem volt másként. Zselicki József sokat beszél 
a fiatalkori emlékeiről, nem csak az irodalom kapcsán. Valahogy felmerül a liba témája és már tudom is, hogy melyik szövegemet olvasom fel. Jóska bátyánk utólag meg is jegyezte, milyen gyorsan tudtam reagálni az ő beszédére.
Bökényben mindig valami kellemes nyugalom fog el, ahogyan felérünk a porta udvarára. Lepakolunk és mindenki elfoglalja az asztalnál a megszokott helyét. Néhány szék üresen marad, odaképzelem az onnan hiányzókat, eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha itt lennének. A már tradícióvá vált disznótoros vacsora után kisétálok az udvarra. Visszaemlékszem, milyen volt először itt járni. Pálinkázni nincs kedvem, pedig nincs benne hiány. Csak a nyugalomra vágyom, amit a Tisza-part áraszt magából.
Ennyi év elteltével ismét hajnalban kelek, kiülök az udvarra és szorongatom a forró kávém. Kattog az agyam azon, amit annak idején mondtak nekem az első kötet utáni érzésekről. Más ember lettem, megváltozott a világ körülöttem, és mindez pont itt kezdődött el és itt is folytatódik. Úgy érzem, kell az itthoni feltöltődés ahhoz, hogy tovább tudjak lépni.
