Vasárnap reggel a buszon az előző napon történt munkácsi eseményekről beszélnek. Eszenynél leszállok, pár perccel később a síneken áthalad egy tizennégyes jelzésű zöld busz, a függöny mögül kinéz valaki, ő is Szalókán lakik. Nagy esélye van annak, hogy egyezik az úti célunk.
Elsőre nem is látom Cs. L.-t, messzebb, a peronon áll. Felszállunk a vonatra, egy ideig lesem a baktériumokat, majd megfeledkezem róluk, mint a mandulagyulladásomról, ami péntek óta eszembe sem jutott. Bátyúban legalább egy óránk van a csatlakozásig, a kávézó zárva, mellette ülünk le. Vágom a szórólapokat: egy A4-es lapra kettő jutott.
Kilenc óra negyven perc körül elindul a vonat, fél tizenegyre Beregszászon vagyunk. A fejfájásom másfeles szintre kapcsol, a hőmérséklet emelkedik. A vonatállomás mellett várunk. Érkezik Cs. D., majd a többiek. A mikrobusz hétszemélyes, beszuszakoljuk magunkat, tizenegy óra körül indulunk Tiszapéterfalvára. Tizenkettőre már biztosan ott vagyunk, az időt nem ellenőrzöm, inkább megkeresem a szervezőket. Ekkor már tombol a hőség, rossz ötlet volt a hosszúnadrág, de a szoknya kényelmetlen.
Belépek a Vidámpark területére, ahol egyelőre szerény tömeg tolong. Szemmel láthatóan mindenki tudja a dolgát, ennek megfelelően cselekszik. Kivéve én, elbizonytalanodom, meglátom egy ismerősömet, és égetem magam egy egyértelmű kérdés megválaszoltatásával. Megtalálom a szervezőket. Kedvesek, a sátrunk már fel van állítva, útbaigazítást kapok. Ami nekem nem elég, még egy embert megkérdezek, merre van a szökőkút. Az nincs is, nem működik, viszont így hívják a medenceszerű, halott valamit, ami akár a park mértani közepén is lehetne. Ezt nem tudom felmérni, mert a teret kitölti a színpad és a sok fehér pavilon. Megtalálom a KVIT feliratú sátrat, ekkor döntöm el, hogy ez pavilon. Épp egy család készül helyet foglalni benne, hiányzik az asztal, viszont van két pad, az egyik feldőlt. Visszamegyek a csapathoz, együtt megyünk a pavilon felé, a család eltűnt, az egyik pad lába sérült, ezért dőlt fel. Beszélek a szervezőkkel, segítenek megoldani az asztalproblémát. Visszatérek a pavilonhoz, hallom, hogy S. T. már becsavarozta a pad lábát. Cs. D. és Cs. L. hozzák az asztalt, S. T. kér tálat és vizet. Amíg az asztal a napon szárad, L. P. G. és S. T. a pavilon vasszerkezetéhez erősítik a kölcsönkapott beregi szőttest, M. G. pedig a molinóval bajlódik. Valaki kér ragasztószalagot a szomszédos pavilonból, a molinó függ, az asztal megszárad, a könyveket kipakoljuk. A KVIT történetéről szóló albumot és a szórólapokat sem hagyjuk a táskában. Cs. D. egy lapra ráírja, hogy kvíz, tehát KVIT-kvíz, viszont a szél a pavilon bejárata felé függesztett két felirat közül (az egyiken KVIT, a másikon Kvíz szerepel) az egyik lapot mindig felfordítja. Vagy az olvasható, hogy KVIT, vagy az, hogy Kvíz.
Segítséget kapunk az ebédkérdés megoldásában, a könyveket lepakoljuk, finom az étel. Amiből nem fogyasztok sokat, mert meglátok valakit Szalókáról, utánaeredek, talán hazajutok még ma. A színpad mellett találom meg, várok, megszólítom, kiderül, hogy van hely a buszban, ötkor legyek a zöld busz mellett, a kijáratnál forduljak jobbra.
Teszek egy kört, nagyon jó lenne megállni a színpad közelében, és tíz percre mindegyik pavilon előtt, szemlélődve. A növekvő tömeg, tolongás, hőség, az egy egész nyolctizedre kapcsoló fejfájás és az állandósult szomjúság nem engedi.
Közben több ismerőssel is találkozom. Jó dolog, hogy az emberek, akik kb. négy éve még Ungváron tanultak, most a szervezők között vannak. Három ilyen személyt ismerek, többen is lehetnek.
Visszatérek a KVIT-pavilonhoz, mindenki végzett az evéssel, megérkezett P. D. és V. N. is. Az asztalt újból átalakítjuk, a tányérok eltűnnek, a könyvek ismét előtérben vannak. Dupka György, Szöllősy Tibor, Zselicki József és Zseliczky Zoltán is ellátogat a pavilonunkhoz.
Az érdeklődő tömeggel kapcsolatban egyszer elcsípem azt, hogy egy fiatal pár az asztalunkhoz közelít, a lány meglátja a könyveket, majd gyorsan hátralép. A kíváncsiskodók biztosan akkor jöttek, amikor távol voltam. A könyveket végül KVIT-kvíz nélkül osztjuk szét.
A színpadon néptánccsoportok előadása, körülötte termékkiállítás, a kárpátaljai mezőgazdasági és ipari kistermelők részvételével.
Beszélgetés a pavilonban, hőség. Négykor elrohanok, a zöld busz a kijárattól jobbra parkol, mellette nem látok senkit. Visszatérek a csapathoz, jöhet egy kávé, a fejfájásom elmúlik, helyette marad az éhség és a szomjúság. Mindjárt öt óra, most már biztosan indulnia kell a busznak. P. D. megnyugtat, hogy elintézi a papírmunkát a pakoláskor, a rendezvény végén.
A Vidámpark bejárata mellett állok a hűvösben, nem tévesztem szem elől a tizennégyes számú zöld buszt, azon lesznek a szalókiak, közben elfogyasztok egy szendvicset. Két ismerős is odajön, beszélgetünk, meleg van, ideges vagyok, már öt óra. A zöld busz mellett felnőttek és gyerekek gyülekeznek, ukránul beszélgetnek, kicsi az esélye, hogy magyar néptáncosok szülei, inkább az érdeklődők vagy a termékkiállításra érkezett emberek közül valók. Megkérdezem, hogy Szalókára megy-e a busz? A sofőr magyarul válaszol, van még egy zöld busz, hátrébb parkol.
Két egyforma, zöld színű, tizennégyes jelzésű busz, ami Ungváron belül közlekedik – egyszerre, azonos időpontban Tiszapéterfalvára, a KurucFesztre szállít utasokat. Ilyen egyszerű, korábban ez a lehetőség nem merült fel bennem. Elfelejtem megköszönni az infót, rohanok, már elmúlt öt óra. Meglátom a zöld buszt, a sofőr mellett egy régi tanárom, megkérdezi, hány óra, és a teljes nevemen szólít. Vitázok, aztán hirtelen abbahagyom. Az egyik idősebb hölgy enyhíti a helyzetet, nem a te hibád, mondja, ők például megtanulták a busz rendszámát. Talán hozzáteszem, hogy nem is tudtam, hogy két egyforma busz van, senki sem mondta. Mindegy, keresek egy helyet, leülök.
Aszalódok, két korty vizem maradt. Mintha valami két oldalról préselné össze a homlokomat. Szomjúság és éhség, a szendvics szigorúan a táskámban marad, utazás közben sohasem eszem. Hallgatom az utasok beszélgetését, ők már az első Turul-ünnepségen is részt vettek. Később kiderül, hogy a többiek Tiszaújfaluban és Eszenyben élnek. Szalókára hatan érkezünk. Miután leszállunk a buszról, próbálom tisztázni a helyzetet a volt tanárommal, nagyjából sikerül.
*
Hétfőn reggel fél hétkor elered az eső, három órával később Ungváron vagyok. Amíg várom a diákokat, megírom a beszámoló első változatát. Érzem, hogy elfáradtam, semmi lendületféleség nincs bennem, nem lesz jó a szöveg. Gondolkodnom kell rajta, kinyomtatom, fél szemmel javítom. Tizenegytől kettőig érkeznek a könyvek a régi könyvtárból, és az előre kijelölt helyre kerülnek a polcon. Kettő után vége a munkának, még egyszer átnézem a beszámolót, elküldöm G. D.-nek. Tovább pakolom a könyveket a dobozokból, öt óra tíz perckor indulok haza, túl későn ahhoz, hogy fél hat után öt perccel felszálljak a Csap felé tartó buszra.
Rokonoknál alszom, ők nem kávéznak, ezért kába vagyok, amikor másnap velük együtt Ungvárra érkezem. Maradt még egy kis munkám, befejezem. Estére hazaérek, G. D. is elküldte a beszámoló ellenőrzött változatát. Piroslik a szöveg, és lilul. Másnap képtelen vagyok elkezdeni a javítást.
Csütörtökön ismét könyvtárpakolás, fél tíztől kisebb megszakítással kb. háromig dolgozunk, befejezzük. Ötkor indulok a buszhoz, hogy ezúttal fél nyolcra otthon legyek.
Másnap délelőtt hőség van, a zárt ablak mögött élménybeszámolókat olvasok a Literán, mert sehogy sem sikerül kijavítanom a sajátomat a múlt vasárnapi programról.
*
Péntek délután van, hőség utáni vihar, áramkimaradás, kézzel írom a netnaplót. Hátra van még a gépelés, csiszolás, szerkesztés; a közeljövőben biztosan elkészül.
