Már 15 éves az Együtt, és én még csak három éve publikálok benne rendszeresen. Gyerek voltam még, amikor a folyóirat már létezett… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem április 20-án, amikor a Beregszászi Járási Központosított Könyvtárhálózat felé tartok.
Az épület előtt gyülekeznek a szerzők. Vári Fábián László, Dupka György, Csordás László, Lőrincz P. Gabriella, Bartha Gusztáv, Kovács Eleonóra, Csornyij Dávid és én.
A hangulat nagyon jó, a teremben sok az érdeklődő. Varga Éva, a könyvtár vezetője nem tud jelen lenni, ezért Dupka György nővéremet, Mironyuk Natáliát kéri fel, hogy nyissa meg a rendezvényt. Natália lámpalázas, látom rajta, hogy a rosszullét kerülgeti, de az egyszerű mondatok, amiket izgalmában mond, őszintébbek, mint bármelyik előre megírt szöveg.
Erdei Péter konzul Magyarország Beregszászi Konzulátusának képviseletében köszönti a vendégeket és számunkra erőt, ihletet, a folyóirat részére sok-sok évfolyam megjelenését kívánja.
Vári Fábián László, a folyóirat főszerkesztője beszél az Együtt indulásáról, a nehézségekről, majd elővesz táskájából két megviselt iratot. Amikor felénk fordítja, látjuk, hogy az az Együtt első két lapszáma még ’66-ból. Kézről kézre adjuk, csodálkozunk a gépíráson és a borítón, aztán az jut eszembe, a tartalomjegyzéket olvasva, hogy vajon rám emlékezni fognak-e néhány év múlva, vagy az akkori fiatalság csak értetlenkedve fogja olvasni a nevemet, éppúgy, mint én ma azokét, akikről nem hallottam.
Dupka György hosszan ecseteli az Együtt történetét, visszaemlékszik a régi szerzőkre, akiket csak öregeknek nevez. Aztán átadja a szót a fiatal gárdának.
Csordás László beszél a folyóiratnál végzett munkájáról, régi vitákról és emlékekről.
(Forrás: Facebook)
Lőrincz P. Gabriella írói pályáján való elindulásáról mesél, hogyan és miért kezdett el írni, utána felolvassa a Camus című versét.
Én következem, amíg Gabriella és László beszél, megpróbálom levenni a hátam mögötti polcról azt a számot, amelyikben először publikáltam. Az Együtt túl messze volt, sikerül leborítanom a polcon álló összes példányt. Zavartan kérem meg Lacit, hogy adja át a kiszemelt számot.
Miközben a lapokat forgatom, elmondom, hogy ez az egyetlen szám hiányzik az elmúlt négy évből. Pont az első publikációm, a Maugli.
Utánam Kovács Eleonóra következik. Az új számból olvas fel egy egészen rövid, mégis figyelemreméltó prózát, a Megáll címűt.
Csornyij Dávid a legfiatalabb publikáló közöttünk, az első nyomtatásban megjelent versét olvassa fel, Kék fülke a címe, eszembe jut, hogy Gabriella lakásán, a szűk folyosón, a földön ülve javították.
Bartha Gusztáv az utolsó fellépő. Néhány szót mond csak, azt is párhuzamosan Dupka Györggyel, ezért érthetetlenné válik.
Natália a polcok mögül hatalmas tortát hoz elő, György négy részre vágja, közben a Boldog szülinapot-ot énekeljük. György felém nyújtja a kést, a tortából mindenkinek vágok egy szeletet. Mindenki mosolyog, hiszen ilyen hosszú életű magyar irodalmi-művészeti folyóirata Trianon óta nem volt Kárpátaljának.
Nővérem mellém lép, a fülembe súg.
– Az a szám nálam van. Nekem adtad – nevet. – Amikor leborítottad a könyveket, olyan voltál, mint kiskorodban. Egy csintalan gyerek. Büszke vagyok rád.
