London minden hattyúja a királynő tulajdona

A groteszk dolgok mindig megnevettettek. Tekintve, hogy történetem tökéletes példája – mondhatni: szó szerinti esete – az akasztófahumornak, kifejezetten boldogan álltam a törvényszék elé. Ügyvédem nem kis bosszúságára.

  – Aengus Donnelly, tagadja-e bűnösségét a fent elsorolt vádpontokban, s ha igen, mi a mentsége Őfelsége törvényeinek semmibevételére?

  – Tisztelt bíró úr, a vádat elfogadom, és bűneimet nem tagadom.

Az ügyvédemet apám fogadta, még az első kártyaügyem után, s azóta megtartottam. Nem is annyira a jogi szakértelme miatt, vagy mert nagy szükségem lett volna rá, hanem, mert rendkívül szórakoztatott a köpcös, vörös fejű kis fickó. Most, amint a levegőt kapkodta, leginkább egy felfújt békára emlékeztetett, akit forró vízbe dobtak. Apró karjaival kalimpálva követelt szót magának:

  – Tisztelt bíró úr! Látható, hogy ügyfelem nem beszámítható, elméje zavart, amint az volt a tett elkövetése során is. Kérem a tárgyalás elnapolását, amíg elméje kitisztul. Amennyiben erre nem kerülne sor, úgy kérem, hogy rendeljenek mellé hivatalos gyámot, aki közbenjárhat az érdekében.

Felkacagtam. A bíró próbálta haragosan összevonni szemöldökét, de nem járt sikerrel, aminek legfőbb oka, hogy csupán egy szemöldökkel rendelkezett, amely az egész homlokát beborította.

  – Kíván valamit hozzátenni ügyvédje kéréséhez, mister Donnelly? – kérdezte.

  – Pusztán azt, hogy marhaság. Ez az egész tárgyalás az, bíró úr. Ha meghozta az ítéletet, kérem, legyen kedves kopogni egy párat azzal a kalapáccsal, és fejezzük be ezt az ostobaságot.

Háromszor lecsapott.

  – Aengus Donnelly, Őfelsége és Isten által rám ruházott jogomnál fogva halálra ítélem. Tekintve, hogy bűne fölött semmiféle megbánást nem tanúsít, így fölöslegesnek tartom bármiféle fellebbezés kilátásba helyezését. Az ítélet végrehajtására holnap reggel nyolckor kerül sor. Törvényszolga, vezesse el.

Útban a siralomházhoz is kacagtam. Ügyvédem izzadt homlokát törölgette, és arról dadogott, hogy milyen borzasztó hibát követ el az igazságszolgáltatás azzal, hogy egy szegény elmeháborodottat – mármint engem – halálra ítél. Erős a gyanúm, hogy inkább apámtól félt, mintsem engem sajnált. Fölöslegesen: apámat valószínűleg jóval kevésbé érdekelte az ítélet, mint őt.

Az ember azt hinné, hogy a siralomház magányos hely. Nos, ez nem egészen így van. Reménykedtem abban, hogy legalább az utolsó éjszakámat egyedül tölthetem, de a cellában az egyik priccsen egy valószerűtlenül koszos úriember feküdt. Ránk zárták az ajtót, én pedig kissé feszülten álltam a cella szélén.

  – Foglaljon helyet – mutatott a szakállból és piszokból álló alak az egyik gyékényágyra.

  –  Köszönöm – mondtam, és leültem vele szemközt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Aengus Donnelly, szolgálatára.

  – Skót?

 – Nem, ír. S ön, kedves…

 – Trelawney, Malcolm Trelawney. Cornwallból.

 – Szép vidék.

 – Frászt.

Magam is mindig utáltam Cornwallt, de jobbnak láttam ezt nem szóvá tenni. Másnap reggelig volt még egy pár órám, és lakótársam kellemes társaságnak tűnt.

 – Mikor akasztják? – kérdezte a lehető legtermészetesebb hangsúllyal.

 – Holnap reggel nyolckor. És önt?

 – Engem nem akasztanak.

 – Tehát csak a kényelmes ágy miatt van jelenleg a siralomházban?

 – Maga vicces ember. Sokra megy vele?

 – Csak a bitóra.

 – Naszóva’, engem nem akasztanak. Szóltam a komámnak, s ő elintézi, hogy száműzzenek a gyarmatokra.

 – Az jobb?

 – Frászt.

 – Megkérdezhetem, hogy miért került ide? – kezdett érdekelni a szűkszavú kelta.

 – Hosszú történet.

 – Reggel nyolcig ráérek.

Elvigyorodott. Legalábbis annak alapján, amit a szakáll és hajcsomó alatt felfedezni véltem, erre következtettem.

 – Lámpás voltam – kezdte. – Maguk nem nagyon tudják, mi az. Mifelénk jól fizető munka. Abból áll, hogy fogja magát az ember, esős időbe’ kimegyen egy nagyobb szikla tetejére, aztán világít. A szerencsétlen hajós azt hiszi, ott a világítótorony, aztán belehajt a zátonyba. Utána szabad a rablás a rakományból. Egyszer még két láda francia bor is kikerült, abból volt pénz!

 – Izgalmas munka lehet. Ezért ítélték halálra?

 – Nem. Az utána volt. Egyszer mentem hazafelé, aztán láttam egy csendőrt, az ezredzsolddal tartott a laktanyába. Én meg, tudja, hogy van vidéken, nősülni akartam már. Hát pisztoly, bicska a nyakának, s uzsgyi a pénzzel. A csendőrből meg annyi vér kifolyt, nem hittem, hogy valaha még bajt okoz.

 – Tehát csendőrgyilkosság miatt lettünk lakótársak.

 – Nem. A nők miatt.

 – Nocsak…

 – Mondom, nősülni készültem, hát mentem is Mollyhoz, így hívják a lányt, látni kéne, olyan begyes, mintha két Carrauntoohil hegy nőtt volna a köldöke fölé, naszóva’ mentem Mollyhoz. Kicsit beittam, hát leszunnyadtam egy keveset. Amit nem tudtam, az az volt, hogy Mollyt egy csendőrgyerek is intézgette, akinek nagyon kellett a zsold, hogy el tudja venni a nőt. A fehérnép persze a maga hasznát nézte. Míg aludtam, elvette a pénzt, eldugta a késem, a pisztolyomba meg vizet töltött. Aztán rám hívta a fél kaszárnyát. Mire felkeltem, már késő volt.

 – Szomorú.

 – Az bizony. De szóltam a komámnak, kell a munkás Ausztráliába, nem kapok én bitót.

  – Sok sikert, kedves Trelawney.

 – Köszönöm, uram. No és maga? Mi járatban a zárkámban?

 – Ó, ez unalmas történet.

 – Mondja csak el. Maga amolyan úri gyerek. Az ilyenek mindig azért vannak itt, mert rossz ember lányát vagy asszonyát kettyintik meg.

  – Egyik sem.

  – Akkor a fiát?

  – Sajnos ennél jóval prózaibb az ügyem.

  – No, bökje ki.

  – Fel akartam akasztani magam.

  – És azért kötél jár?

  – Úgy tűnik.

  – Fura.

  – Az.

Nem volt kedvem tovább beszélgetni. Végigdőltem a gyékényen, és próbáltam aludni. Későn hoztak be, ilyenkor már utolsó vacsora sem jár. Cellatársam hamarosan horkolni kezdett, én meg azon tűnődtem, hogy riasztani kéne az ügyvédem. Talán jobban járnék a gyarmatokon. Meghalni Ausztráliában is lehet. Aludnom nem sikerült. Furcsa, ma reggel is tudtam, hogy meg fogok halni, arra készültem, de sokkal nyugodtabb voltam, mint most. Talán az zavart, hogy ezúttal profi végzi a kivégzésemet. Sokkal kisebb hibalehetőséggel, mint ha magamat akasztanám újra.

  – Trelawney…

A koszos szőrcsomó felkapta a fejét.

  – Egen?

  – Az akasztás…

  – Egen?

  – Ugye, nem tart sokáig?

  – Attól függ. Ha jó a hóhér, akkor két perc, annyi se. De hallottam olyat is, hogy valaki két, három órán át rángatózott a kötélen.

  – Nem túl szép halál.

  – De legalább tovább él, nem?

Ezen elgondolkodtam. Eszembe jutottak azok a gazemberek, akik lerúgták a csizmájukat akasztás közben, mert a cimboráik mindig azzal ugratták őket, hogy csizmában halnak meg. Meg a történetek azokról, akiket felmentettek, mert sehogy sem sikerült kivégezni őket.

Nyílt az ajtó. Ösztövér, harcsabajszos őr lépett be.

 – Malcolm Trelawney, ítéletét a bíróság örökös száműzetésre változtatta, holnap kihajózik Sidneybe. Aengus Donnelly, ítéletvégrehajtásra lépjen elő.

A könyvekben ilyenkor mindig történik valami csoda. Már feszül a hős nyakán a kötél, amikor megjelennek a barátai, akik levágják a bitóról, vagy az összesereglett tömeg fordul szembe a zsarnok pribékjeivel, fellázadnak és megmentik a főszereplőt, aki békésen ellovagolhat a naplementébe a lánnyal, akit a második fejezetben ismert meg. Nekem nem igazán voltak barátaim, ami pedig a tömeget illeti, egy lélek sem volt kíváncsi a kivégzésemre. Amúgy sem volna lány, akivel elvágtathatnék a naplementébe. A hóhér már várt ránk az akasztófa mellett. Fejét nem takarta csuklya. Sajnos meglehetősen ronda volt, és zavart a tudat, hogy ő lesz az utolsó ember, akit látok.

  – Pap nincs? – kérdeztem.

  – Öngyilkosnak nem jár, azokat nem temeti az egyház.

  – De nem lettem öngyilkos. Maga fog megölni.

  – Kérem, én csak arra figyelek, hogy minden szabályos legyen.

A nyakamba került a hurok. Most kellene megérkeznie a felmentő seregnek. Behunytam a szemem, és megpróbáltam elmondani egy imát. Nem vagyok vallásos ember, csak az asztali áldás jutott eszembe. Éppen az „áldd meg, amit adtál nékünk” résznél jártam, amikor feltűnt, hogy a kötél nem feszül, mellettem pedig vitatkoznak. Kinyitottam a szemem. Köpcös, vörös fejű ügyvédem állt mellettem, kezében írást lengetve és földöntúli boldogsággal vigyorogva. A könyvekben stílusosabb a felmentő sereg, de abban a pillanatban akár vele is ellovagoltam volna a naplementébe.

  – Találtam egy joghézagot! – zihálta – Mivel nem volt sikeres az öngyilkossági kísérleted, így nem tudják bizonyítani, hogy tényleg meg akartad ölni magad. A tanúk nem vallanak ellened. Szabad vagy! Elnézést, hogy letegeztem uram.

   – Tőlem akár meg is csókolhatsz, te dagadt kis csoda!

A hóhér eloldotta a béklyóimat, és kikísért a börtönből. Közben előadta, hogy ő igazából jól végzi a munkáját, és én vagyok az első, aki elsétál a keze alól. Az utcára érve szabadnak és boldognak éreztem magam, legalábbis eleinte. Aztán eszembe jutott valami:

  – Ha apám ezt megtudja, meg fog ölni.

 

Megjelent: Irodalmi Jelen, XIX. évfolyam, 212. szám

Kertész Dávid

Névjegy: Kertész Dávid

1993. április 19-én született Tiszaásványban. Tanulmányait 1999-ben kezdte a Tiszaásványi Általános Iskolában, azonban érettségit a Csapi 2. Számú Középiskolában szerzett 2010-ben. Ugyanebben az évben felvételt nyert a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakára. Jelenleg a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja, melynek kommunikációs ügyvivői tisztségét is betölti.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>