Öreg pásztorok kint az éjszakában
a felvillanó fényeket lesik.
A botjukon radioaktív sár van,
és fejükre sugárzó hó esik.
A mezőkön, ha elfut egy-egy farkas,
megrázza zölden izzó üstökét,
de nem vonít fel, hogy te nyugton alhass,
míg húsodat a tumor nyomja szét.
Sziklás csúcs alatt a fenyvesekben
az apró állatok mind éberek.
Nyitott szemükre a sűrű csendben
a fákról mérges izotóp pereg.
Most minden élő közt elül a lárma,
és minden testben rút nyavalya rág.
Egy elfeledett isten volt bezárva,
de hangjától hasadt a szarkofág.
Hát bújj, ha tudsz, akár a föld alá is,
míg nem záporoz rád a jódeső,
mert zúg az égen már a nukleáris
ködökbe burkolózott őserő.
De tudd, hogy ott nő benned is a végzet,
és körbefon a századik napon.
Az isten szól és életed bevégzed:
a jussomat, a lelked nem hagyom.
Ám minthogy ő sem élhet mindörökké,
lebomlik egyszer a plutónium,
és átváltozik gilisztafúrt röggé
a vegyszerekből emelt pódium.
Megjelent: Együtt, 2018/2.