– Ezt hallgasd meg: „Fehér-orosz temetőben / isten mellig van elásva / bogaraival álmodik / hull a hó a homlokára.” Meg ezt: „Dögeivel átüt a vasban / nehéz ólomsugarakban”.
– Jebáty – nevetnek –, ki írta ezt?
– Valami Fodor Géza.
Nagyjából így hangzott nagysikerű felolvasásom az iskola háta mögött, az általunk csak banánnak hívott és folyton rágcsált japán keserűfű rengetegében, miután hetedikes tanulóként megkaptam az Irka gyermeklap nyereményjátékának díját: egy radíros végű ceruzát, egy Garfieldos vonalzót és Fodor Géza Fenyvesek árnyékában című verseskötetét. Első találkozásom volt ez a tananyagon kívüli verssel, a kortárs költészettel, és mivel addig nem gondoltam volna, hogy olyan képek és sorok, mint „isten gázol a sárban”, „vijjog a zenit” vagy „gerániumkék tűz ragyog”, egyáltalán leírhatók, létezhetnek, mindenkivel meg akartam osztani ezt a felfedezést, sőt, olyan verselmények írására is sarkallt, melyekhez elkélt a nagyszüleim polcáról lehalászott Idegen szavak szótára. Innen vált ismerőssé továbbá a szerző által mottóul választott zen kóan: „Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan?”, amely kérdésre a bátyám – mintha a gordiuszi csomót vágta volna el – egy játékos pofonnal válaszolt.
Egyszóval nem értettem Fodor Gézát (bevallom, ma sem adják magukat könnyen a versei), és ez a titokzatosság és egyediség olyan igézővé tette a sorait, amilyen csak egy archaikus mondóka vagy varázsige lehet a gyermek számára.
Ragyogó intellektusára – amit költészete is sugall – később, 2009-től kezdődően döbbenhettem rá, amikor az Együtt lapjain Nagy Zoltán Mihállyal vitázott Papp Ildikó Táltosok című regénye kapcsán. Ez az irodalmi közéletünket élénkítő csörte ugyanakkor a költő állhatatos, megalkuvást nem tűrő, szilárd jellemét is körvonalazta számomra. Sokszor és sokan festették le a kárpátaljai magyar irodalom oszlopos tagjaként, és ez a szabatos jelző személyiségére is jól rímel. Én mindig így fogok emlékezni rá.
A napokban hunyt el Fodor Géza, de legalább egy évtizede éreztük már fájó hiányát a kulturális térben. Aki ismerte, tudja, hogy méltatlan körülmények között élte utolsó éveit, és tudja, hogy a művészetben sem kaphatta meg a teljesítményéhez, tudásához mérhető elismerést. Már említett kötetében Fortinbras bőrébe bújva mondja: „– H o g y a n lenni? – az itt a kérdés.” Felvetése nekem fontosabb Hamlet dilemmájánál, és a válasz (legyen játékos vagy komolykodó) túl sokszor jár fájdalommal.
Nyugodj békében, Géza bácsi!
