Minden kedden és csütörtökön ugyanaz a cetli fogad a postaládában „eladó lakást keresek” felirattal. Alatta persze telefonszám és egy név. A többi haszontalan hirdetéssel együtt ezt is a főbejárat mellé dobta valaki. Egy idő után úgy néz ki a postaládák alatti betonpadló, mintha papírgyűjtő lenne. Sosem látom, hogy valaki takarítja a közös folyosót, ennek ellenére a papírkupac héthetente eltűnik. A legalsó szinten csak egy ajtó van. Fölötte szerteágazó kábeleket tart egyben a pókháló. Az enyhén füstös falon egy fémtábla függ, amire azt írták, kamerával megfigyelt terület.
A következő szinteken már négy ajtó számolható, amelyek olyan közel vannak egymáshoz, hogy a lakásban ülve nem lehet megkülönböztetni, éppen melyik zárban fordul a kulcs.
A mi teraszunk a belső udvar felé nyílik. Egy mohaszínű halásszék az erkély egyetlen bútordarabja, leszámítva a rozsdás függönypálcát, amit még az előző lakó hagyott kint. Fémkarikáit olyan erősen nyomták neki a korlátnak, hogy azok teljesen beleevődtek a fába, mintha már egy lenne a tartószerkezettel. A fák ágai közül dróthuzalok vezetnek a házig. Azokon visszatérő vendégek a mindig más, tarka galambok. A minap épp figyeltem az egyiket a városban. Megismertem csonka lába miatt. A járdán kerülgette a szétköpködött cseresznyemagokat.
Cseresznyelekvárt kenek az enyhén megégett piskóta tetejére. A precíz művelet végzése közben tűnik fel, hogy egy mag az üvegben maradt. Észrevétlenül bújt meg a cukros masszában.
Egy asztali ventilátor keveri a forró levegőt a szobában. Félkörben mozgó feje öt másodpercenként ér az asztalon tornyosuló papírhalomhoz. Minden alkalommal megpróbálja lefújni az asztalról, de a gyenge szellő hamar utat vált és már a függöny rojtjait hintáztatja. Útja végét elnyúló nyikorgás jelzi, majd fordul is vissza. Hónapok óta pihennek óravázlataim az asztalon. Legtöbbjüket ceruzával írt jegyzetek tarkítják. A jegyzetekhez sárga cetliket ragasztottam. Rövid üzenetek, épp mint a postaládák alatt.
