2018. március 31-én zajlott a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) soron következő műhelymunkája. A Változat egy hétköznapra. Beszélgetés az irodalomterápiáról c. eszmecsere moderátora Varga Nikolett volt. A műelemzés helyett ez alkalommal az vált hangsúlyossá, hogy az adott vers olvasása és értelmezése miképpen befolyásolja az egyén pillanatnyi lelkiállapotát, milyen asszociációkat ébreszt benne az adott sor vagy költői kép. A beszélgetés alkalmával Lövétei Lázár László, Pilinszky János és Ughy Szabina egy-egy előre kiválasztott költeménye került előtérbe.
A műhelymunka kezdetén két Szernyéről érkezett vendég, Ködöböcz Erika és Őrő Emese olvasta fel versét. Ezzel tulajdonképpen elkezdődött az irodalomterápia, mivel minden jelenlévő személy a saját meglátását mondta el a versek vonatkozásában. Ami kapcsolatban állhat az egyén pillanatnyi lelkiállapotával és természetesen ismereteivel is. Ez pedig a műhelymunka témájának egyik alappillére volt. Érdekes megfigyelés, hogy Nagy Tamás később elhangzott javaslatai összhangba kerültek azzal a következtetéssel, amit a csapat tagjai egységesen sugalltak: a szóismétlés, refrén, időkezelés problémájára kell nagyobb figyelmet fordítaniuk a pályakezdőknek.
Ezek után a műhely előre meghatározott témájára helyeződött a hangsúly. Elsőként Lövétei Lázár László Két hexameter c. alkotása nyomán beszéltek a semmiről. Marcsák Gergely az említett verset párhuzamba állította József Attila Két hexameter c. művével, ami egy feloldhatatlan helyzetet, az egyén számára önmarcangoló kérdést fogalmaz meg a létezés és mindennapi élet során felmerülő döntéshelyzetek vonatkozásában. Középpontban azzal a keserű megállapítással, hogy a morális szempontból helyesen cselekvő ember ugyanúgy meghal, mint az a személy, aki kevésbé törődik a közösség által elfogadott értékrenddel, szabályrendszerrel, törvénnyel. Ugyanakkor a József Attila hexametere mögött rejlő kérdés általánosít, felszínesen közelíti meg a problémát. A kérdés helyett, hogy miért legyen az egyén tisztességes, az elmúlásra helyezi a hangsúlyt: akkor is meghal, ha feddhetetlenül élt, és akkor is, ha nem volt becsületes élete során. A figyelem elterelődik az alapvető kérdésről: hogyan éljen az egyén? Lehet, hogy lényegesebb, milyen szabályok szerint létezik az adott személy, és inkább erre lehetne helyezni a hangsúlyt József Attila versének értelmezése közben. Lövétei Lázár László műve esetében is hasonló a helyzet: a semmi kifejezést használja azzal kapcsolatban, amit a lírai én sikertelennek ítél az életében. A semmi kifejezést a valami, azaz egy adott probléma helyett. Az első sor rámutat: a lírai én az összes baj közül egyiket sem javította ki. A költő a vers második sorában módosítja a gondolatmenetet azáltal, hogy „a semmi” kifejezést használja, ami a létező ellentétét jelenti, nem pedig egy adott hibát, mint az első sorban. Látható, hogy két verssor mögött temérdek téma rejlik, amit nem is egyszerű megközelíteni. Ez el is hangzott a beszélgetés során, ugyanakkor az irodalomterápia arról szól – mint ahogyan ez az írás is felvetette már –, hogy műelemzés helyett az egyén önismeretére terelődjön a figyelem: a szöveg értelmezése helyett az illető arra összpontosítson, miért épp az adott gondolat jutott eszébe a verssor olvasásakor.
A beszélgetés alkalmával Varga Nikolett úgy vélekedett Lövétei Lázár László Két hexameter c. verse kapcsán, hogy ezt a morális kérdést önbizalomhiánnyal küzdő ember fogalmazhatta meg, aki szenvedhet amiatt, hogy képtelen kijavítani valamit. Szabó Dóra rámutatott: nem mindegy, hogy az illető próbált-e változtatni azon, ami zavarja az életében. Miért várja, hogy épp ma módosuljon valami, ha tegnap nem próbálta átalakítani? – ismertette elképzelését. Nagy Tamás felvetette, ha kijavítanánk a semmit, azzal el is rontanánk.
Amikor Varga Nikolett arra volt kíváncsi, hogy milyen élethelyzetben gondolhatunk arra, hogy semmit sem sikerült kijavítanunk, Shrek Tímea azt válaszolta, hogy a mindennapi életre is kivetíthetjük ezt a gondolkodásmódot: bármire is tekint az egyén az életében, nem sikerült helyrehoznia.
Kovács Eleonóra az egyes szám első személyű megfogalmazásra hívta fel a figyelmet: nekem nem sikerült módosítanom valamit. Az első sorban a szerző nem szűkíti a témát, azt, hogy mennyi mindenben vallott kudarcot. Ugyanakkor nemcsak a lírai én számára ismerős ez az élmény, hasonlót tapasztalhattak a műhelymunka résztvevői és az olvasó is. Az első sor nem konkrétumra utaló megállapítás, de azonosulhat vele a befogadó. Az itt felvezetett gondolat nyomatékosul a második sor által: miért épp most sikerülne kijavítani a semmit? A kérdésen való töprengés egy életérzés és hosszan tartó jelenség: ha elkezdek azon gondolkodni, hogy nem sikerült kijavítani semmit a saját életemben, akkor ide nem is a semmi kifejezés illene, hanem az adott problémahalmaz, ami hibát tartalmaz.
Varga Nikolett megkérdezte: előfordult-e már, hogy önbizalomhiány miatt hiúsult meg valami kijavítása az életünkben? Ködöböcz Erika nem tudott azonosulni a problémával, ő könnyedén viszonyulna ehhez a kérdéshez, nem túlbonyolítva. Őrő Emese nem kerülne kapcsolatba az önmarcangoló viselkedéssel, közhelynek érezte a probléma hangsúlyozását, inkább nem venne tudomást az önértékelés problémájáról.
Csordás László megjegyezte, hogy amikor időmértékes verssel találkozik, azért, hogy természetesebb legyen egy-egy mondat szerkezete, lejtése, a saját maga számára prózává szelídíti, mert így könnyebben tud azonosulni a vers által megfogalmazott kérdéssel. Marcsák Gergely hozzátette: ha a szerző elrontja a hexametert, hangsúlyosabbá válhat a hiba és javítás folyamata. Őrő Emese úgy vélekedett, a semmi az nem fontos dolog, hanem lényegtelen. Varga Nikolett szerint inkább mindent magába foglal, amit az egyén elrontott. Shrek Tímea utalt egy korábbi gondolatára: a semmi a Nincs.
Miután a műhelymunka résztvevői árnyalták a semmi problémakörét, a korábban megadott feladat megoldása került előtérbe: mindenki hozzáfért egy cím nélküli vershez, melyből szavak hiányoztak. Pótolni kellett a kifejezéseket. Ughy Szabina versének egy részlete (Változat egy reggelre) az esemény elnevezését is ihlette. Varga Nikolett mindenkitől megkérdezte, hogy nehézséget okozott-e a vers szavainak pótlása? Erre nem érkezett nemleges válasz. A tagok úgy ítélték meg, Szabó Dóra átirata közel áll az eredeti alkotás hangulatához, Marcsák Gergely viszont eltávolodott attól; ő később úgy vélekedett: mindegyik átirat valaminek a hiányáról szól.
A későbbiekben a résztvevők Pilinszky János Életfogytiglan c. verse kapcsán arról beszéltek, hogy egy kapcsolatban az egyén mit osztana meg és mit különítene el a társától. Erre a körkérdésre egy asszociációs játék indult el. Shrek Tímea szerint az empátia nem lehet közös, és a baj sem. Erre Marcsák Gergely azt a választ adta, hogy a folyó közös, a part nem. Nagy Tamás gondolata szerint a halál közös, a koporsó nem.
A beszélgetés nyomán rögzülhetett a gondolat, hogy a hangosan kimondott szavaink a lelkiállapotunkat és hangulatunkat nagyobb mértékben tükrözik, mint sejtenénk. Ennek hangsúlyozása reakcióink megértéséhez és az önismerethez segíthet. Emiatt is lényeges lehet az legutóbbi irodalomterápia és műhelymunka.