A diófa, amelyet az utca közepéről is látni lehetett, varjak személyében talált vendégekre. Egy erősebb fuvallattól néhány levél hullott felém, ahogy a letérőhöz érkeztem. Mintha beleillett volna az egyhangú, szürke időbe a panelház látványa. Belülről még illúziórombolóbb, ahogy az első emeleti húgyszagot (már) egészen otthonos doh váltja fel.
Jót tett a lépcsőzés a negyedikre. Onnét már telefonról hívtam a klienst. Fél perc se telt el, mire a hátamnál ajtót nyitott egy fiatal, göndör hajú nő, szemében némi rémülettel. Aztán beljebb tessékelt az összkomfortos verandán keresztül a valószínűsíthető férjéhez, akinek gipszben volt az egyik keze és lába. Nem mentem bele a részletekbe, hogy mi történt, hol és miért. Csak a munkám végzem, az érzelgést meghagyom másoknak.
Az ágyban fekvő férfi azt mondta, gyógyítást kér, hogy minden rendben legyen a csontjaival. Eddig teljesen simának tűnt, végül rátért a lényegre, rontás kell. Ránézett a mellettem álló nőre, aki a konyhaasztalról elvett egy borítékot, majd kezembe adta. Ritkán vállalok rontást, most mégis bólogattam az összeg tudta előtt. Kinyitottam, és elővettem a pénz melletti fényképet. Kissé el volt mosódva, mintha mobillal csinálták volna, de azért tisztán látható volt rajta egy középkorú férfi, orra mellett anyajeggyel. Gondosan eltettem a borítékot a belső kabátzsebembe. Már a cigimet vettem elő a bejárati ajtónál, amikor a nő újra megköszönte, hogy eljöttem és elvállaltam. Kint hirtelen eleredt az eső, a vacogást előidéző, hideg eső. A szemközti kocsma, a Piramis, pontosabban, ami bezárása után maradt, már csak néhány emléket idézett fel bennem.
*
Épp rántottát sütöttem, így nehezebben hallottam a kiabálást és a képzelt, tompa hangot, amiről utólag bebizonyosodott, hogy valóban ablakhoz dobott kis kavics volt. Kimentem a kapuhoz és egy sovány, szeplős arcú, tetőtől talpig sáros cigányt láttam.
– Maga a sámán? – kérdezte tőlem megszeppenve.
– Én – válaszoltam. – Te meg mit keresel itt?
– A testvérem nagyon betegeskedik pár napja. Azt mondják, maga ki tudná gyógyítani.
– Szerinted nekem van időm rátok?
– Tessék, a bátyámnak sok pénze van. Nemrég jött Moszkvából, tessék. Építkezésen dolgozott.
Hogy pénz híján voltam, azt az is jelezte, hogy nem mondtam nemet. A cigány tábor körülbelül két kilométerre van a házamtól, betonfallal elkerítve a várostól. Maréknyi jáspis a táskámba, kabát fel, és már indultunk. Útközben a himbálódzó faágak mintha elseperték volna a gyülekező felhőket.
– Hogy hívják a bátyádat? – kérdeztem tőle, hogy ne menjünk szótlanul, közben a hátunk mögé néztem, a minket követő rozsdás szőrű foxi kutyára.
– Tuntunak. Kis köpcös, kopaszodó hajú. Annyi biztos, erősebb, mint én, még betegen is.
– És mi a baja?
– Hát lázas, nem bír felkelni. Hiába vittük orvoshoz, azt mondták, amíg nincsenek papírjai, nem kezelik. Olyat is hallottunk a táborban – mondta, ezt már mosolyogva –, hogy meggyógyulna, ha három fajta pinaszőrt dörzsölnénk a homlokára, de nem lehet rokoné.
– Furcsa tanács, de kétségtelenül jókedvre derített, aztán azon gondolkoztam, vajon a bátyja elhagyta a személyes iratait, vagy sose voltak. Persze, túlságosan nem izgatott. Ahogy előre haladtunk, a háttérből egyre gyakrabban lehetett mulatóst hallani. A környékbeli zálogház körül hernyósok járkáltak. Vödörrel lehetne szedni a fecskendőket az ottani bokrok tövéből. A tábor előtt nem sokkal újra hátranéztem a vörös kutyára, majd a cigány fiúra:
– A dög veled van?
– Velem, tessék. Olyan ő nekünk, mint az őrangyal. Vagyis nem mindig, a bátyám megjárta velük. Őt mindig a nagyobbik kutyánk követi. Vagy négy napja a városban járkált, oszt’ előtte ment két ember, akiket megugatott a kutya. Az egyik úgy megijedt, hogy kiszaladt az útra. El is ütötte a kocsi, szerencsére lassan hajtották. Ment segíteni a bátyám, de nem látták szívesen, futnia kellett onnét.
Ez aztán az őrangyal, gondoltam. Közben egyre inkább a betonfal végére, a tábor bejáratára figyeltem. Az első métereken még aszfalt van, aztán csak sártenger. A néhol kráterszerű gödrökben felgyűlt vízen nejlonzacskó és háztartási szemét lebeg. Eldöcög mellettünk egy szekér, rajta focicsapatnyi gyerekkel, diót voltak gyűjteni. Házak, viskók egymás mellé gyömöszölt sokasága hallgat a szegénységről. Egy kisfiú guggol az utcán maghajat köpködve, őrzi a ruhákat. Mert (fa)kerítés sincs, vagy csak nagyon kevés, az is ruhaszárítóként funkcionál. Minél beljebb mentünk, annál több tekintetet éreztem magamon. – Mi a gecit nézel? – szólt hozzám egy elhízott, bajuszos cigány asszony. Nehéz sajnálni őket, rengeteg támogatást kapnak a sok gyerekre, amit elkótyavetyélnek. Lelassít a cigány fiú mellettem, majd balra fordul.
– Ez a házatok? – kérdem tőle.
– Ez, la.
Egészen mutatós kis vályogház, fa ablakkal és magas fundamentummal. Talán csak a bejárati lépcső volt az egyetlen szépséghibája. Vagyis annak hiánya. A házba egy hosszú, széles faléc vezetett, mint amilyet a horgászok használnak a jégen, törésveszély esetén. Bent biciklialkatrészek, félig kész vesszőkosarak, összetéveszthetetlen fűrészporos kályhaszag. Két szobán mentünk keresztül. Aztán hirtelen a kabátzsebemhez nyúltam, amikor megláttam a beteget: egy középkorú, sápadt férfit, az orra mellett köröm nagyságú anyajeggyel.
Megjelent: Helikon, XXIX. évfolyam, 737. szám.
