Bevallom, a közelmúltban keveset olvastam, legalábbis nem annyit, amennyit kellene. A munka, a főiskola és egyéb elfoglaltságok mellett örültem, ha a magánéletemre jutott idő.
Ezért furcsamód mégsem novellát említenék meg először, hanem egy filmet. A Good Will Hunting nagy hatással volt rám az utóbbi időben. Azt mondják, vannak olyan művek, amelyeket, ha megfelelő időben olvasunk (látunk), akkor rendkívül hatásosak tudnak lenni. Kb. négy éve olvastam a Zabhegyezőt, de mégsem jött át, túl voltam a gyermeki szív őszinte lázadásán, inkább a polgárpukkasztó dolgok vonzottak. Most viszont telitalálatot kaptam, és olyankor rögtön lehet érezni, az másfajta katarzist ad, mintha korszakalkotó lenne az emberi tudatban.
Ahhoz, hogy az irodalomhoz visszatérjek, megint egy kerülőutat kell tennem, mégpedig Veszprémig. Ott cserediákoskodtam három hónapja, és ha már gondolatban arrafelé járunk, muszáj megemlítenem, hogy a Holt költők társaságát mennyire szívmelengető volt színházban látni. Más is történt a királynék városában: találtam egy könyvszekeret a főtéren, a posta mellett. A legtöbb könyv már megvolt az otthoni gyűjteményben, ezt örömmel nyugtáztam. Mégis tudtam, hogy újabb könyvekkel fogok gazdagodni, és milyen jó lesz majd ünnepekkor olvasgatni. Így került a kezembe Karinthy Frigyes: 100 új humoreszkje, amivel nem tudtam betelni. Rögtön a legelső humoreszket, a Lekéstem a vonatot címűt emelném ki.
Csak álltam, és néztem, hogyan ment el a vonatom a Nyugatiban, és az utolsó kocsi szinte röhögött rajtam. Akkor még nem tudtam az előbb említett írás létezéséről, csak bosszankodtam, és szinte ugyanúgy megfordultak bennem azok a gondolatok. Az embernek másfél óra kevés hozzá, hogy valamihez foghasson, és sok, hogy egy helyben álljon, vagy leüljön a padra. Aztán hirtelen érdekes lett minden, az idegenség pezsdítő izgalma fogott el. Mintha újra felfedeztem volna Karinthyt, akinek a mondatai, mint a szovjet biciklik, egyszerűek, mégis időtállóak. Az említett humoreszken kívül még felsorolnék néhány személyes kedvencet: Beszélgetés egy asztallal, Kaland, Mahlzeit és Zaturek, Humoristák világszövetsége, Szerelmi levelező, Ne feleselj az asszonnyal, Balkáni közmondások.
Kortárs novellával, amely emlékezetes maradt volna számomra, sajnos nem találkoztam az utóbbi két hónapban. Bár az utóbbi két hónap fogalma is relatív. Tudniillik, Kárpátaljáról elég nehéz feladat folyóiratokat beszerezni, így csak a két-három hónappal régebbi tartalmakat tudtam olvasni online. Ezért is hálát kell adni. Viszont a Literán olvasott interjúk óriási pozitívumok számomra. Sose gondoltam, hogy egy interjú ilyen izgalmas tud lenni. Amit igazán kiemelnék, az egy decemberi párbeszéd Závada Péterrel. Hasonlóan érdekfeszítőek voltak korábbról Tóth Krisztina (szeptember) és Peer Krisztián (július) válaszai. De ezeken kívül is számos minőségi gondolatot publikálnak interjú megnevezés alatt.
Ahhoz, hogy terjedelmesebb műről és az általa kiváltott érzésekről is írjak (mert verset most nem ajánlhatok), azt kell mondjam, végre sikerült egy régebben elkezdett olvasmányt befejeznem. Nem szoktam félbehagyni csak úgy egy könyvet, kivéve, ha valamilyen időigényes életszakaszba kerülök (pl. vizsgaidőszak, szakdolgozat). Lassan tíz hónapja, ha világítótornyot látok fényképen, mindig reménykedés tölt el: abban bízok, hogy Mr. Ramsayék jó időt fognak ki, és elérnek a világítótoronyhoz. Úgy esett, hogy Virginia Woolf regényének harmadik, A világítótorony c. fejezetét nem sikerült elolvasnom, amely egyben a mű címe is. De már megnyugodtam, Mr. Ramsayék biztosan kikötöttek, és Lily Briscoe is elkészült festményével. A gondolatait olvasni egy olyan nőnek, mint V. W., egyszerűen megunhatatlan, ahogy a szavak sodrása magával ragad, elnyel egy sötét zugba – vagy inkább egy festmény kellős közepére – és gondolkozni késztet, hogy azt, ami a legmélyebb rétegeinkben van, feltépje, kiszakítsa, hogy aztán megtanítson lebegni érzéseken és mondatokon, mintha nem lenne gravitáció a testünkben.
