Marcsák Gergely

 Irodalomtörténész, író, költő, zeneszerző, énekes. 1990. február 23-án született az ungvári járási Kincseshomokon.  A Debreceni Egyetem Irodalom és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója. Az iskola befejezése után az Ungvári Nemzeti Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát, majd öt évig az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola magyartanára és szervezőpedagógusa volt. Első versei 2010-ben jelentek meg az Együtt irodalmi folyóiratban. Azóta írásait közölték a Napút, Helikon, Partium, Magyar Napló, Irodalmi Jelen, Hitel c. folyóiratok. A Szárnypróba (2013), Különjárat (2016), A tökéletes zártság egyetlen pillanata (2017) és az Év versei–2018 című antológiák társszerzője. Verseket, rövidprózákat, tanulmányokat ír. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alelnöke, a Magyar PEN Club tagja. Budapesten az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. Egy tanulmánygyűjteménye és egy verseskötete megjelenés alatt áll. Elismerések: Együtt Nívódíj (2017).

netnapló – Tervezésből jeles

Alig maradunk az Ung-vidéken – zsörtölődök magamban reggel a vonaton, miközben Gyöngyössy Tibi SMS-ben értesít, hogy jön ugyan a műhelymunkára, de – főiskolás lévén – ő már Beregszászban van. Így egymagam zötykölődöm tovább egészen Eszenyig, ahol Csordás Laci csatlakozik az esedékes havi KVIT-zarándokúthoz. Társaságban már gyorsabban telik az idő, még

Kaland

jáde-hold ül pihenni a hegyre
álmok borzolnak vizek menti nádat
szellemek járnak a szentélyben és egyre
mormolnak régi sintó imákat

 

madár az ágra hintázni jár
víztükörben lapul a csillagos ég
papírfalakon ki ajtót talál
nem szeretne elszunnyadni még

 

a járdaköveken új életre kel
a sötétben hullott szakura-bogyó
libbenve mentás illatot

Valóságok párbeszéde: Levél

Szia Anyu!

Légy szíves, ne haragudj rám! Zavarban vagyok, és nagyon nehéz bármit is írnom.

Tudod, én megbarátkoztam volna a halállal. Megszoktam a dermesztő hideget és a vastag zubbonyt is a rekkenő nyárban. A laktanya szagát, az ehetetlen kosztot, a lembergiek „mágyár”-ozását, minden embert próbáló, idétlen parancsot.

És megbarátkoztam volna

netnapló – „Szép város Kolozsvár…”

Mivel nem akarom a kályhától kezdeni, ki kell hagynom, hogyan tereltek minket birkákként a beregsurányi határátkelőn, hogy töltöttünk el öt órát a surányi Határ büfében, és hogy tanultam meg az első román kifejezést 50 kilométerrel délebbre a magyar–román határon az elköszönő vámostól: „vale vedere”.

Ki kell hagynom, pedig