Freskó
A buszállomáson ültem. Az ukrán ünnep miatt kimaradt néhány járat, a következőre negyven percet kellett várakozni. Egy fiatal, szőke fiú lépett hozzám. Ruhája kopott volt, arca pattanásos, és foltokban festéktől piszkos.
– Busz csak negyven perc múlva lesz – szólt hozzám.
– Tudom, megkérdeztem a pénztárnál – válaszoltam.
– A nő részeg, mondtam neki, hogy ne igyon – a kassza felé néztem, a pénztáros az árusokkal ült és feles poharat tartott a kezében. A fiúnak igaza volt.
– Te is itt dolgozol? – mutattam rá a belső területre, ahol egy félbehagyott tatarozás kellékei álltak.
– Mondhatjuk.
– Ma ünnep van, nincs munka, miért vagy itt?
– Jobb, mint otthon – lesütötte a szemét, a cipőjét bámulta.
Még egyszer végignéztem rajta, alkarján vágásokat vettem észre. Sok, kicsi, egyenes seb húzódott végig a csuklójától a válláig.
– Ha én dolgoznék itt, lefesteném azt ott – mutatott a hátam mögött lévő falra. Megfordultam, és még egy, a szovjet időből fennmaradt freskót láttam meg. Eddig fel sem tűnt, pedig sokszor várakoztam már ezen a helyen.
– Mit zavar az neked?
– Enyhén szólva nem szép. Vagy inkább idegesít. Nézd meg, csupa kocka, egyetlen élethű vonal sincs rajta.
Néhány pillanat alatt végigfutottam a képen. Rengeteg ilyen van mifelénk, teljesen hidegen hagy.
– Mi lett a kezeddel? – kérdeztem megfontolatlanul.
A fiú meghökkent, kicsit tétovázva válaszolt.
– Szerinted?
– Biztos nem a szederbokor csinálta.
– Hát nem. De ez egy hosszú történet – aztán mélyen hallgatva hátat fordított és kiment az utcára. Láttam, ahogy rágyújt, mélyeket szív a cigarettából és a szemetes mellé dobja. Visszafordult, és ismét előttem állt.
– Még mindig sokat kell várnom, szívesen meghallgatlak.
Sokáig hallgatott. Percek teltek el, amíg újra megszólalt.
– Akkor is lefesteném azt a szart.
– Mi a bajod azzal a képpel?
– A volt barátnőm is ilyeneket rajzolt. Te tanár vagy?
– Igen.
– A főiskolán?
– Nem. A hetesben. A cigányiskolában.
– Gondoltam, hogy tanár vagy. Túl jól kérdezel.
Lehajtotta a fejét, megfordult, és néhány lépés után elhagyta a termet.
A busz éles kerékcsikorgással érkezett meg. Jegyemet a kezemben szorítva felszálltam, és elhagytam az állomást.
Cirkusz
Hamarabb értünk a cirkuszi sátorhoz, mint a vihar. A jegyeinket már előre megváltottuk, így nem kellett a pénztárnál tolongani.
A nézőtéren deszkákból tákoltak lócákat a szervezők. Előadás közben a táskám lefordult mellőlem, és beesett a padok alá. A bejárat előtt néhány inasnak öltözött fiú ücsörgött, odamentem hozzájuk és megkértem, szedjék ki a leesett holmimat.
Amikor visszaértem a helyemre, egy kéz nyújtotta felém a táskám. Lehajoltam, hogy megköszönjem neki, és a fiú a buszállomásról mosolygott rám.
Megálló
– Mit csináltál a cirkuszban?
– Dolgoztam.
– Neked még iskolában van a helyed.
– Már befejeztem.
– Hová jártál?
– A négyesbe.
– Sikerült az érettségi?
– Nem tudom, nem is érdekel. Képzeld, van barátnőm. Győrben él, a neten ismerkedtünk meg.
– Találkoztatok már?
– Nem, de nemsokára majd megyek hozzá.
– Hogy van a kezed?
– Jól, csak a nyomok maradtak meg.
– A szüleid mit szóltak hozzá?
– A lányhoz?
– Nem. Ahhoz, hogy vagdosod magad.
– Nem vették észre.
– Hogyhogy nem? Ha én láttam, akkor ők is.
– Mindegy – és ismét háttal állt nekem. Elővettem egy cigit, és rágyújtottam.
– Adsz egy szálat?
– Gyereknek nem adok.
– Már nem vagyok az.
– De, az vagy.
– Már megint tanárként beszélsz. Nem szép tőled.
– Nem tehetek róla, vannak elveim.
– Ha nem adsz, kérek mástól. Azt akarod, hogy koldulni menjek?
– Most fenyegetőzöl?
– Inkább tényeket közlök.
– Egész nap itt lébecolsz?
– Otthon nincs mit csinálni. Unatkozok. Tegnap átjött a keresztanyám. Vele kicsit elvoltunk. Önéletrajzot kellett neki írni. Letöltöttem egyet a netről, és kijavítottam. Nem volt nagy szám, de legalább csináltam valamit. Már alig várom, hogy legyen útlevelem. El akarok menni innen a francba.
– Még nem tudom a neved, pedig már találkoztunk.
– Fontos az?
– Nekem igen, valahogy kell, hogy szólítsalak.
– Hívj, ahogy akarsz. Nekem mindegy.
– Nem akarsz bemutatkozni?
– Szerintem nem fontos a név. Nem mond el rólam semmit. Én sem vagyok kíváncsi a tiédre, ezért nem is kérdeztem meg.
– Fura szerzet vagy.
– Mondták már. Te meg kíváncsi, és szerintem egy kicsit habókos is.
– Miből gondolod?
– Állandóan kérdezel és tanárként hátizsákkal szaladgálsz. Nem lenne jobb a magassarkú és a kosztüm?
– Nem igazán szeretem és így kényelmesebb is.
– Az én tanáraim mind úgy jártak. Mindig kiöltözve, mintha nem is tudom, bálba indultak volna. Nem szerettem őket. Túl beképzeltek.
– A ruha sem teszi az embert.
– De. Sokkal többet elárul, mint gondolnád.
Végignéztem a fiún, ruhája kopott volt, a cipője felvált.
– Mit tudtál meg rólam?
– Hogy?
– Láttam, ahogyan végigmértél. Mit tudsz mondani rólam?
– Nem szeretnék következtetéseket levonni.
– Én szeretném. Mondd, mit tudsz mondani rólam, a ruhám alapján?
– Nem tudom.
– Mondd csak, nem sértődök meg.
– Azt hiszem, nem álltok jól anyagilag…
– Tovább?
– A szüleid nem figyelnek rád.
– Ezt honnan szeded?
– Azt mondtad, nem látták a sebeidet. Ebből gondolom.
– Igaz. Na, tovább?
– Szerintem az internátusba jársz, azért vagy mindig itt, mert közel van. És szeretsz írni, tintás a kezed. Azt hiszem, mosógépetek sincs.
– Az éppenséggel van, csak nem működik.
– Mennyire volt igazam?
– Fogjuk rá… Mondtam, hogy a ruha beszél és nem a nevek. Megjött a buszod, nem szállsz fel?
– De.
Nem köszöntem el tőle, azt hittem, még aznap úgyis látom. A városközpontban megálltam a kirakat előtt, ahová a végzősök tablóját helyezik ki. A fiú arcát sehol sem láttam. Azt hiszem, hazudott, és nem a négyesben végzett.
Megjelent: Magyar Napló, 2018/1.
Újraközölve: Együtt, 2018/1.
