A fiú

Freskó

A buszállomáson ültem. Az ukrán ünnep miatt kimaradt néhány járat, a következőre negyven percet kellett várakozni. Egy fiatal, szőke fiú lépett hozzám. Ruhája kopott volt, arca pattanásos, és foltokban festéktől piszkos.

– Busz csak negyven perc múlva lesz – szólt hozzám.

– Tudom, megkérdeztem a pénztárnál – válaszoltam.

– A nő részeg, mondtam neki, hogy ne igyon – a kassza felé néztem, a pénztáros az árusokkal ült és feles poharat tartott a kezében. A fiúnak igaza volt.

– Te is itt dolgozol? – mutattam rá a belső területre, ahol egy félbehagyott tatarozás kellékei álltak.

– Mondhatjuk.

– Ma ünnep van, nincs munka, miért vagy itt?

– Jobb, mint otthon – lesütötte a szemét, a cipőjét bámulta.

Még egyszer végignéztem rajta, alkarján vágásokat vettem észre. Sok, kicsi, egyenes seb húzódott végig a csuklójától a válláig.

– Ha én dolgoznék itt, lefesteném azt ott – mutatott a hátam mögött lévő falra. Megfordultam, és még egy, a szovjet időből fennmaradt freskót láttam meg. Eddig fel sem tűnt, pedig sokszor várakoztam már ezen a helyen.

– Mit zavar az neked?

– Enyhén szólva nem szép. Vagy inkább idegesít. Nézd meg, csupa kocka, egyetlen élethű vonal sincs rajta.

Néhány pillanat alatt végigfutottam a képen. Rengeteg ilyen van mifelénk, teljesen hidegen hagy.

– Mi lett a kezeddel? – kérdeztem megfontolatlanul.

A fiú meghökkent, kicsit tétovázva válaszolt.

– Szerinted?

– Biztos nem a szederbokor csinálta.

– Hát nem. De ez egy hosszú történet – aztán mélyen hallgatva hátat fordított és kiment az utcára. Láttam, ahogy rágyújt, mélyeket szív a cigarettából és a szemetes mellé dobja. Visszafordult, és ismét előttem állt.

– Még mindig sokat kell várnom, szívesen meghallgatlak.

Sokáig hallgatott. Percek teltek el, amíg újra megszólalt.

– Akkor is lefesteném azt a szart.

– Mi a bajod azzal a képpel?

– A volt barátnőm is ilyeneket rajzolt. Te tanár vagy?

– Igen.

– A főiskolán?

– Nem. A hetesben. A cigányiskolában.

– Gondoltam, hogy tanár vagy. Túl jól kérdezel.

Lehajtotta a fejét, megfordult, és néhány lépés után elhagyta a termet.

A busz éles kerékcsikorgással érkezett meg. Jegyemet a kezemben szorítva felszálltam, és elhagytam az állomást.

Cirkusz

Hamarabb értünk a cirkuszi sátorhoz, mint a vihar. A jegyeinket már előre megváltottuk, így nem kellett a pénztárnál tolongani.

A nézőtéren deszkákból tákoltak lócákat a szervezők. Előadás közben a táskám lefordult mellőlem, és beesett a padok alá. A bejárat előtt néhány inasnak öltözött fiú ücsörgött, odamentem hozzájuk és megkértem, szedjék ki a leesett holmimat.

Amikor visszaértem a helyemre, egy kéz nyújtotta felém a táskám. Lehajoltam, hogy megköszönjem neki, és a fiú a buszállomásról mosolygott rám.

Megálló

– Mit csináltál a cirkuszban?

– Dolgoztam.

– Neked még iskolában van a helyed.

– Már befejeztem.

– Hová jártál?

– A négyesbe.

– Sikerült az érettségi?

– Nem tudom, nem is érdekel. Képzeld, van barátnőm. Győrben él, a neten ismerkedtünk meg.

– Találkoztatok már?

– Nem, de nemsokára majd megyek hozzá.

– Hogy van a kezed?

– Jól, csak a nyomok maradtak meg.

– A szüleid mit szóltak hozzá?

– A lányhoz?

– Nem. Ahhoz, hogy vagdosod magad.

– Nem vették észre.

– Hogyhogy nem? Ha én láttam, akkor ők is.

– Mindegy – és ismét háttal állt nekem. Elővettem egy cigit, és rágyújtottam.

– Adsz egy szálat?

– Gyereknek nem adok.

– Már nem vagyok az.

– De, az vagy.

– Már megint tanárként beszélsz. Nem szép tőled.

– Nem tehetek róla, vannak elveim.

– Ha nem adsz, kérek mástól. Azt akarod, hogy koldulni menjek?

– Most fenyegetőzöl?

– Inkább tényeket közlök.

– Egész nap itt lébecolsz?

– Otthon nincs mit csinálni. Unatkozok. Tegnap átjött a keresztanyám. Vele kicsit elvoltunk. Önéletrajzot kellett neki írni. Letöltöttem egyet a netről, és kijavítottam. Nem volt nagy szám, de legalább csináltam valamit. Már alig várom, hogy legyen útlevelem. El akarok menni innen a francba.

– Még nem tudom a neved, pedig már találkoztunk.

– Fontos az?

– Nekem igen, valahogy kell, hogy szólítsalak.

– Hívj, ahogy akarsz. Nekem mindegy.

– Nem akarsz bemutatkozni?

– Szerintem nem fontos a név. Nem mond el rólam semmit. Én sem vagyok kíváncsi a tiédre, ezért nem is kérdeztem meg.

– Fura szerzet vagy.

– Mondták már. Te meg kíváncsi, és szerintem egy kicsit habókos is.

– Miből gondolod?

– Állandóan kérdezel és tanárként hátizsákkal szaladgálsz. Nem lenne jobb a magassarkú és a kosztüm?

– Nem igazán szeretem és így kényelmesebb is.

– Az én tanáraim mind úgy jártak. Mindig kiöltözve, mintha nem is tudom, bálba indultak volna. Nem szerettem őket. Túl beképzeltek.

– A ruha sem teszi az embert.

– De. Sokkal többet elárul, mint gondolnád.

Végignéztem a fiún, ruhája kopott volt, a cipője felvált.

– Mit tudtál meg rólam?

– Hogy?

– Láttam, ahogyan végigmértél. Mit tudsz mondani rólam?

– Nem szeretnék következtetéseket levonni.

– Én szeretném. Mondd, mit tudsz mondani rólam, a ruhám alapján?

– Nem tudom.

– Mondd csak, nem sértődök meg.

– Azt hiszem, nem álltok jól anyagilag…

– Tovább?

– A szüleid nem figyelnek rád.

– Ezt honnan szeded?

– Azt mondtad, nem látták a sebeidet. Ebből gondolom.

– Igaz. Na, tovább?

– Szerintem az internátusba jársz, azért vagy mindig itt, mert közel van. És szeretsz írni, tintás a kezed. Azt hiszem, mosógépetek sincs.

– Az éppenséggel van, csak nem működik.

– Mennyire volt igazam?

– Fogjuk rá… Mondtam, hogy a ruha beszél és nem a nevek. Megjött a buszod, nem szállsz fel?

– De.

Nem köszöntem el tőle, azt hittem, még aznap úgyis látom. A városközpontban megálltam a kirakat előtt, ahová a végzősök tablóját helyezik ki. A fiú arcát sehol sem láttam. Azt hiszem, hazudott, és nem a négyesben végzett.

Megjelent: Magyar Napló, 2018/1.

Újraközölve: Együtt, 2018/1.

Shrek Tímea

Névjegy: Shrek Tímea

1989. augusztus 13-án született a kárpátaljai Beregszász városában.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervezőpedagógusa és magyartanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja. 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat stb. Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá az írói szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza-pályázat első helyezettje. Több novelláját Antonenko Miklós ültette át ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban Beregszász városának polgármesteri hivatala Drávai Gizella-díjjal tüntette ki, valamint szintén ebben az évben nyerte el a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor-ösztöndíjat. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>