Kötődünk a településhez vagy városhoz, ahol felnőttünk, ahová kirándultunk, ahol egyetemre jártunk. Esetenként mindez egy helyszínen játszódik.
Kovács Vilmos verse egy napszakhoz (késő délután) és egy utcához kapcsolódik. Embert nem, de fát, falevelet, kirakatot látunk. A napszak és kép ismétlődhet bármelyik munkanap végén, de az utcakép változik: a lakóházat lebontják vagy újjáépítik, a kirakatot átrendezik, a fa lehullatja a levelét, aztán megújul. Ez is egy folyamat, ennek egy pillanatát rögzítette a szerző. Olvassuk.
Kovács Vilmos: A város elalszik
A nap fáradt.
Alszik, hánykolódik nyugtalanul.
Szaggatott lehelete
megcsapja az útszéli fákat.
Felszisszennek a levelek,
s a vénebbje a porba hull.
A város belenyújtózkodik az estébe.
Zsibongó kőtestében
félbemaradt munka láza ég,
s meg-megvonaglik, mint mikor
pihenni térő gyárban
a kikapcsolt gépeket rázza még
megszakadt izmokkal az áram.
Az utcákon tarka lampionokat
gyújtott a kirakat.
Neon vibrál a bezárt boltokon,
mint barázdás homlokon
a kidagadt,
lüktető erek,
ha a sokára csukódó szemek
párás tükrében gond remeg.
Az utca még lélegzik, mozog, él.
Házak csituló zsongásával illan a szél.
Vörösen lobban egy transzparens tüze,
s idegesen mozdul rajta a szám,
hogy a hófehér
szavak értelmét összefűzze.
Az utca már pihenni akar.
Véknyuló füstjeleikkel a kémények
elfogyasztott vacsorák
engesztelő hírét küldik az égnek.
Bágyadt ablakszemek magyaráznak
valamit egymásnak,
s éjfélre talán összebékélnek
a szemközt álló házak.
