Hónapok óta nem tudok rendesen aludni. Eleinte a légiriadós applikáció nem hagyott, aztán az állandó készenlét, ha netán bármelyik órában menekülni kellene. Ezután az áramszünetek miatt szakadt meg a régi normális esti rutin, mert ha hajnalban volt áram, hát hajnalban porszívóztam és mostam. Azóta a légiriadós applikációt lefekvés előtt kikapcsolom, és áram is van. Mégsem tudok úgy aludni, mint régen.
Abban a pár órában, amíg alszom, az álmaim kínoznak. Mert számomra az sem menekvés az élet elől. Álmomban ugyanott folytatom a napomat, ahol abbahagytam: dolgozom, és lefekszem, majd felébredek, dolgozom, és lefekszem. A legutóbbi vízió mégis más volt.
Sétáltam Beregszász utcáin, ami inkább hasonlított egy poliszra, mint arra a vidéki városkára, amiben létezem. A kirakatok pasztellszínűek voltak, a meleg fény rásütve élénkebbé tette a tónusokat. Amíg a színeket csodáltam, megfogta a kezemet egy srác. Magas volt, barna hajú, kék szemű, és kedves mosolyú. Megcsókolt. Megkérdezte, döntöttem-e az ügyünkben. Igent feleltem. Abban a pillanatban tudtam, hogy mi a mi ügyünk, és igent kell mondanom. Megfogta a kezemet, és megpuszilta az ujjaimat. Forrt a vér az ereimben. Elbúcsúztunk, haza kellett mennem. Megígértem neki, hogy elmondom otthon, semmi értelme titkolóznom. Bólintott, és magához ölelt.
A következő pillanatban a folyosón álltam. Izgultam, elpróbáltam magamban többször a monológot. Az ereimben a vér mintha fénysebességgel száguldott volna. Annyira ideges voltam, hogy a frissen manikűrözött körmeimet egyenként törtem le. Akkor vettem észre, amikor már hat ujjam körmét csonkítottam meg. Odaléptem az ajtóhoz, magabiztosan nyitottam be a szobába. Tudtam, hogy ha vasárnap van, akkor a program közös ebéd a szüleimmel. És végre elmondhatom nekik a nagy hírt, hogy boldog vagyok.
Még mosolyogtam, amikor bezártam magam után az ajtót. Majd az asztalra néztem. Meg volt terítve, a szokásos tyúkhúsleves és a töltött káposzta ott gőzölgött. A szüleim viszont nem egyedül ültek az asztalnál. Ott vigyorgott az a férfi, aki tönkretette a gyerekkoromat. Aki miatt szenvednem kellett. Aki mérgezte a családomat az álszentségével. És egyetlen öröme az volt, ha összeugraszthatta az embereket. Minden családnak van fekete báránya, és betolakodója is. A miénkben ő volt mindkettő.
Felállt, és hellyel kínált. Állva maradtam. Fagyos lett ereimben a vér.
Éreztem, ahogy a szemem üvegesedik. Felállt ő is. Arról beszélt, mennyire bánja, hogy csúnyán viselkedett velem gyerekkoromban, és sajnálja, hogy fájdalmat okozott. Ahogy kiejtette a szavakat, úgy éreztem, kisebb áramütés éri a kezemet, és gyűl benne a feszültség.
Amikor feltette a kérdést, hogy megbocsátok-e, nem bírtam tovább. Megragadtam a torkát. A megmaradt négy körmömmel akartam átszúrni az ütőerét.
Éreztem, ahogy szorítom a gégéjét. Hallottam, ahogy levegő után kapkod. Átfutott az agyamon, hogy lenne elég ereje leteperni. A hirtelen fellépésem láthatóan megbénította. Élveztem, hogy végre én bánthatom. Minél rémültebben nézett rám, annál jobban párolgott el belőlem a maradék empátia irányába. Eszelősen vigyorogtam, miközben a fürdőszoba felé hátráltam. Azt terveztem, ha eléggé elgyengítem, megengedem a kádat, és belefojtom. Hosszú másodpercekig szorongattam a nyakát, sikertelenül. Fogyott az erőm. Láttam, ahogy kezdi felmérni a helyzetemet. Már nem volt ijedt, és én lettem a gyengébb. Bepánikoltam. Hangosan mondogattam, hogy nem tudom megölni, nem tudom megölni.
Felriadtam. A ház felett kuvik sivalkodott. Kinyitottam a szememet, és a telefonom után kaptam. Ránéztem az órára, hajnali négy volt. Bekapcsoltam a vakut, és egyenként ellenőriztem le, hogy megvan-e mind a tíz körmöm. Egyik sem sérült meg. Nyugodt sóhajjal fordultam meg. Arra gondoltam, milyen kár, hogy sohasem láttam még azt a srácot, akivel álmomban egy párt alkottunk. És arra, hogy legalább feláldozhattam volna a fekete bárányt.
