Sz. Kárpáthy Kata: Először a fedélzeten, avagy Kolozsvári Kikötő 5.0

Nem biztos, hogy jó ötlet, de már mindegy – gondoltam magamban december 1-jén, reggel.

Az ukrán-magyar határon egy marsutkában[1] ültem Kaszony és Bkolozsvari_3arabás között. Végigpörgettem magamban az útvonalat: Nyíregyháza-Püspökladány-Kolozsvár. Valójában kerülőt tettem azzal, hogy Magyarországon keresztül közelítettem meg Romániát, de mivel vonattal még mindig egyszerűbb utaznom (legalábbis nekem), mint buszokkal bajlódni, így inkább egy nappal korábban indultam el.

Úgy indultam el Kolozsvár felé, hogy nem jártam még Erdélyben. Egy idegen városban megtalálni egy helyet (esetemben egy szállodát), amit még képen sem láttam, az vakmerőség úgy, hogy odahaza a magyar konzulátust is GPS-szel találom meg. De mire nem jó a kommunikáció, mint erre: a vonaton megismert útitársaim a szállásomhoz vittek.

Reggel a hotel bejáratánál  három fiú és két lány állt.  Sejtettem, hogy ők a kikötősök lesznek, de a biztonság kedvéért meghallgattam, milyen nyelven beszélnek. Miután magyar szavakat hallottam, odamentem, és igazam volt, tényleg ők voltak, akiket kerestem. Rögtön meg is ismerkedtem Simon Bettinával, Gál Hunorral, és Mihók Tamással. Miután a legénység (Simon Bettina, Gál Hunor, Mihók Tamás és én) összegyűlt, a kapitány (Szterczey Szabolcs), vagyis a moderátor a helyi János Zsigmond Unitárius Kollégiumba vezetett minket. A 12. osztályban olvastuk fel műveinket, majd a moderátor kérdései után a diákok kérdeztek. A fiatal hallgatóság meglepően erős kérdéseket szegezett nekünk, nem egyszer néztünk össze, hogy hű, erre mi lenne a jó válasz. Például arra a kérdésre, hogy kinek írunk és miért, létezik-e ihlet vagy csak azt írjuk, ami éppen a fejünkben jár.

A négy bemutatkozó közül csak én voltam prózaíró, ráadásul a legfiatalabb is. Nem éreztem magam odaillőnek. Meg is írtam üzenetben az egyik barátomnak, hogy már megint én vagyok a legfiatalabb és legtapasztalatlanabb, megint azt érzem, hogy kilógok a sorból, hurrá…

Este a Bulgakov Caféban hajóztunk a reggeli csapattal és a többi kikötőssel, akik időközben csatlakoztak. Fedélzeti tisztünk (André Ferenc) szintén ütős kérdéseket tett fel a felolvasások után: miről és miért írunk, kit tekintünk példaképünknek, milyen témáról írnánk legközelebb.

Nem akartam felolvasni az írásomat. „Úgysem értik meg, ez otthonról, Kárpátaljáról szól” – járt a fejemben folyamatosan, ahogy haladtam a soraimmal. A többiek rutinosabbak voltak nálam. Korban és pályában is előttem járnak. Mihók Tamásnak és Simon Bettinának már jelent meg kötete, Gál Hunoré készülőben, de mindhárman folyamatosan publikálnak. Én meg ott ültem, az első vállalható írásom debütálása után úgy két héttel.

Az estét Emil Gherasim, Fischer Botond és Andrei Mărginean zenés-vizuális versestje tette egésszé. A zenés-verses-vetítős performansz egyszerre kikapcsolt és pörgette tovább a gondolataimat, miközben a darab egy sámánról szólt, aki már nem tekinti magát valódi sámánnak, mert a régi sámánok meghaltak, és az új kor őket is tönkretette.

Két hely van a zászlótartóban, / az egyikbe piros-sárga-kéket teszek, a másikba feketét” – akár én is mondhattam volna ezt, csak a pirosat hagytam volna ki. Az előadást hallgatva eszembe jutott a napközben látott utcák, ahol minden sarkon trikolor lógott. Aztán az otthoni őrület jutott eszembe: az átmázolt buszmegállók, hidak és agyak. Ráébredtem, hogy mennyi közös vonása van a két országnak. És milyen sok közös problémája van a benne élőknek.

„Csak már fogalmam sincs, mit illik magamról tudnom, / mit másokról, és engem mi érdekel” – megütődve hallgattam, és gondolkodtam. Valóban, én sem írhatom le mindig azt, amit gondolok. Nem illik azt mondanom, hogy nem vagyok teljesen magyar, mert az nem előnyös és kényelmes minden helyzetben, mert jönnek a klasszikus „értelmes” kérdések (jé, akkor te ukrán vagy?), és olyankor erőm sincs elmagyarázni, hogy a ruszin az miért nem ukrán, és hogy félig vagyok ruszin. Én csak próbálom megtalálni önmagamat és a helyemet. Aztán igyekeztem nem agyalni, csak figyelni. Hirtelen otthon éreztem magam. Hát mégsem lógok ki. Egy helyen kötöttünk ki.

[1] iránytaxiban

Sz. Kárpáthy Kata

Névjegy: Sz. Kárpáthy Kata

A magyar határtól 25 km-re található Beregújfaluban született 1999-ben.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézet szociálpedagógia szakát fejezte be 2018-ban. Jelenleg magyar nyelv és irodalom szakos hallgató a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, emellett szociálpedagógiát tanul a Debreceni Egyetem beregszászi kihelyezésén.

2018-tól tudósít a Kárpátalja.ma hírportálnak Szabó Kata néven. 2019-től szervezőpedagógusként dolgozik a Beregszászi 7. számú Általános Iskolában.

2018-ban a Budapesten megrendezett Eötvös József Kárpát-medencei középiskolai szónokverseny első díját nyerte el.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>