netnapló – Laci virágai

Egyszer azt írtam, hogy nem kötődöm a terekhez, és éppen Kárpátalja kapcsán. Ezt ma is tartom, egyáltalán nem a terekhez, hanem az emberekhez kötődöm.

Reggel nehezen szállunk ki a meleg fészekből, ketten kétfelé megyünk egy időre, kicsit rohanunk is, nem marad idő a könnyes búcsúra, szerencsére, végül kötelességtudóan elhagyjuk az otthont. Záhonyban bizonytalankodom, hogy is volt múltkor, igen, itt át kell szállni a Csap felé menőre, de melyik is az. Közben mindenféle nyelveken bemondják, hogy vigyázzunk a saját és a másik testi épségére. Nem jut időm rá, hogy ezt megrágjam magamban, inkább kérdezem a kalauzt, hogy hova is, melyikre, nevetve mondja, hogy egyet se féljek, csak őt figyeljem mindig, melyik vonatra száll. Mondom neki, hogy nem félek én, nevetek, végül felszállok arra a kicsi vonatra, amire nemes egyszerűséggel ráírták, hogy Chop. Néhány perccel később, mikor átsuhanok az ukrán vámos kisasszony előtt („igen, tényleg, konferenciára megyek”), és ezzel a lendülettel a rám várakozó Csordás Laci előtt is elrohanok, már érzem: megérkeztem, minden rendben. Szeleburdiságomat Laci nyugalma jól ellensúlyozza, leülünk kicsit a váróteremben, beszéltet, mi volt, hogy volt, mik a tervek a következő két napban. De nem mond el mindent, „erről majd később bővebben”. Ezt még sokszor hallom a nap folyamán, megnyugtató, ettől azt érzem, hogy az ő fejében minden összeáll, egyben van.

20170926_151501Kisbusszal Ungvárra, ahol várnunk kell kicsit egy szemüvegre, addig megismerkedem a „részeges piaccal”. Nézegetem az árusok arcát, mögöttük panelblokkok tornyosulnak. Laci mesél magáról, figyelem, pont olyan, mintha tegnap találkoztunk volna. Nem változott semmi, mondja, de mintha fáradtabb lenne, óvatosabban fogalmaz, többet mosolyog az orra alatt. A buszon nézegetem a feliratokat a városban, semmit nem tudok elolvasni. Laci ki is adja, hogy legközelebbre, ha jövök, tanuljam meg a cirill betűket és vagy ötven ukrán szót.

Este találkozunk Nikivel is, jó velük nagyon, kedves pár, élvezem, hogy szabadon és nyíltan lehet beszélni minden irodalmas dologról. Az is nagyon jó, ha nem értünk egyet mindenben, egymás véleményét egészítgetjük ki, ritkán érzek ilyen termékeny párbeszédet magam körül.

20170927_103316Másnap az ungvári egyetemen beszélgetünk. Laci mindenből felkészült, kicsit aggódom is, hogy majd olyat kérdez, amire már nem is emlékszem. Sokat beszélünk Kemény Zsigmondról, közben újra rájövök, hogy mennyire hiányzik a tanítás. Kemény mellett, ami szívügy, szó esik még az átdolgozásokról, a szövegkiadásokról. Elfáradok a végére, de Laci biztos kézzel vezeti a beszélgetést, s mintha a kifáradást is megérezné, átadja a szót a közönségnek.

A beszélgetés után maradnék még, mindenki nagyon kedvesen kapcsolódik hozzám, de vár a vonat. Elköltöm a maradék hrivnyákat, veszek két csokit, egyiket Lacinak adom.

A vám sima ügy, a vámos kisasszony kedvtelve nézegeti a piperéimet, két nő csicsereg egymással, ez a kép ugrik be. Az ajtónál még álldogálunk, mint a bocik, végül csak felengednek a vonatra. Sikerül egy sebesvonatot elkapnom Záhonyban, vagy öt órán keresztül utazom haza. Közben mindenkivel telefonálok, mindenkit megnyugtatok, rázódom vissza az életembe. Zúg a fejem, még se itt nem vagyok, se ott.

Beugrik a hosszú hazaúton, Laci mesélte, egyszer az egyik tanárától nem irodalommal kapcsolatos ajándékkönyvet kapott, amit várt volna, hiszen az illett volna már akkor is hozzá, hanem egy kertészeti könyvet, mert az volt a címe: Laci virágai. Elkezdem magamban a játékot: kinek milyen című könyvet adnék?

Két intenzív nap. Hat éve voltam ott utoljára. Nemigen változott semmi. Ami mégis, arról meg nem érdemes beszélni sokat.

 Dobás Kata

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>