Reggel nem esett az eső. Ezzel a megállapítással indult a nap, ami azért volt különösen fontos, mivel biciklivel indultunk a Tiszapéterfalván megrendezésre kerülő KurucFesztre. Fél tizenegyre kellett odaérnünk, úgy beszéltük meg a többiekkel. Félórás út, ráérünk tízkor elindulni, gondoltuk, míg észre nem vettük, hogy az egyik bicikli hátsó kereke lapos. Mire megoldottuk a problémát, már félórás késéssel indultunk el a rendezvényre. A Csepe és Csoma közötti úton haladtunk, amikor kaptunk egy telefonhívást a csapat Beregszászból induló tagjaitól, hogy ötven percet fognak késni. Ezen nem tudtunk segíteni, úgy döntöttünk, megvárjuk őket a helyszínen.
Hiába próbáltunk tudomást sem venni a problémákról, az út hátralévő részét nyugtalanul tettük meg. Körülbelül öt perccel a hívás után valahogyan sikerült leesnie a bicikli láncának. Ezt az idegeskedés vagy a gyorsított tempó eredményezte, akkor már nem tudtuk eldönteni. Visszafordulni nem volt idő. Valahogy vissza kellett szerelni a láncszemeket az apró kis fogaskerekekre. Megfelelő szerszám híján ezt egy papírvágó olló segítségével oldottuk meg. Ez a mutatvány további félórás csúszást jelentett. Kezdtük magunkat úgy érezni, mintha egy rosszul sikerült vígjáték szereplői lennénk. Természetesen ezt még lehetett fokozni, és érkeztek is a többiek telefonhívásai, hogy aki a molinót hozza, lekéste a vonatot, és hogy a helyszínen nem is számítanak ránk, így sátrat sem kapunk, ahogy utólag kiderült, nem a mi felelőtlenségünk miatt.
Délre sikerült Péterfalvára érnünk. Ekkorra a helyszínen várakozók elérték, hogy kapjunk sátrat, ami eléggé távol volt mindentől, de legalább a bábszínház előadását az első sorból nézhettük. Már négyen vártuk a csapattagok, illetve a felszerelés érkezését. Az addig kissé hiányos sátrunk kinézetét a szervezők is szóvá tették, bár nem igazán tartottuk jogosnak felháborodásukat.
A nehézkes kezdés ellenére a továbbiakban jól alakultak a dolgok. Megérkeztek a többiek, így lassan helyére került a „KVIT-galéria” és „KVIT- történet” elnevezésű plakát is. El tudtuk helyezni az asztalon az Együtt című folyóirat példányait, amit az érdeklődők meg is nyerhettek, ha az általunk összeállított kvíz kérdéseire helyesen tudtak válaszolni. Ezen kívül megtekinthették a KVIT tagjainak életrajzát is. A kisebbek számára pedig készítettünk kirakóst, amelyen Kovács Vilmos arcképe volt látható.
Jó érzés volt látni azt, hogy milyen sokan látogattak el a folyóirattal és könyvekkel borított asztalhoz. Persze voltak köztük olyanok, akik furcsa kérésekkel fordultak hozzánk, mint például egy hölgy, aki azt kérte, hogy dedikáljuk Nagy Zoltán Mihály regényét, őt nem zavarja, hogy az író nincs jelen. És volt egy idős úr, aki el szerette volna vinni azokat a dolgokat is az asztalról, amit mi nem azzal a céllal helyeztünk oda.
Hat óra után a szomszédos sátrakban elkezdtek összecsomagolni. Így a vidámpark hátsó részében már csak mi maradtunk és a velünk szemben lévő bábszínházasok, ők is az utolsó darabhoz készülődtek. Fél hétkor mi is indultunk. Csak remélni tudtuk, hogy a hazaút nem lesz olyan eseménydús, mint a reggel. Biciklire ültünk és fél órán belül otthon is voltunk. A házba belépve pedig ugyanolyan megnyugvással töltött el bennünket az időközben eleredő eső hangja, mint induláskor annak hiánya.
