Szeretlek.
Nem roppan előtted új cipőm meg térdem.
Szeretlek,
fojtogat a szó s a választ nem is kérdem. Szeretlek,
mint te szeretted a gyöngyfogát melledbe vágó
falánk kis gyermeked
jövőjéről álommal hímezett terveket.
Szeretlek,
mint repedezett, durva kéreg
alól rügyekben kicsattanó élet
szereti vakító áldását a fénynek.
Szeretlek…
Szeretlek, ha a hétköznapok
tékozló mérlegéről lekerült darab kenyéren
lázadó nyugtalan vérem
korbácsa vad szavak hordáján csattog,
mikor koronázott, gőgös indulatok
lakáj-rongyait testemről letépem,
s elszorult torokkal kínálom
azt, ami megmaradt belőlem
tisztán, hófehéren.
Szeretlek, ha pusztító vihar
örvénylő mocskos fellegeitől
két éjfekete szemedből az esthajnal
hívó tüze kihal,
s szeretlek, ha szent jogaikért lázadó sejtek
bennünk megfogant igazsága
egymás karjaiba kerget,
ahol a tékozló mámor lelket
tisztító csodájában újjászületni
csak szeretve lehet.
Megindult a világ.
Éjt-napot felver lázas dobpergése.
És én indulok, hogy tanúk és bírák
elé álljak, bár kissé megkésve,
s elmondhassam nekik, hogy nem vagyok pogány
hogyha lázadtam is, nem vagyok eretnek.
S szóljon az ítélet! … Csak az utolsó szó jogán
hadd mondhassam el mégegyszer,
hogy szeretlek.
Szeretlek.
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2018, 16-17. old.
