„Kárpátaljai magyar vagyok, ezt mindig és mindenütt büszkén vállalom” – Interjú Füzesi Magda költővel

Elismert költő, Táncsics Mihály-díjas újságíró, a Beregi Hírlap egykori és a Kárpátaljai Hírmondó jelenlegi főszerkesztőfüzesi magdaje, a Forrás Stúdió és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapítói közé tartozik, tagja az Ukrajnai Írószövetségnek, a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Művészeti Akadémiának. Érettségi után nyomdászként dolgozott, majd levelező tagozaton szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát. Fontos számára az ősök hagyományainak és emlékének tisztelete, az elsők között fogalmazta meg az 1944-es deportálások sorstragédiáját, szülőfaluja néprajzi értékeit pedig ma is kutatja. A kárpátaljai magyar irodalom egyik legismertebb alakja tisztelte meg jelenlétével a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság márciusi műhelymunkáját. Már akkor terveztük azt, hogy interjút készítünk vele, ami végül kisebb csúszással ugyan, de mostanra, a szerző születésnapja alkalmából sikerült is. Az alábbiakban egy elektronikus levelezés keretében készült interjút olvashatnak Füzesi Magdával.

– Kárpátalján bizonyára sokan ismerik, vagy legalábbis hallották már az Ön nevét, sőt olvasták is valamelyik írását. Bízom benne, hogy a mostani interjú révén alkotóként és magánemberként még jobban megismerhetjük Önt. Ezért arra kérem, hogy menjünk vissza a kezdetekhez: hogyan telt a gyermekkora?

– Szülőfalum, Nagybereg mindössze nyolc kilométerre fekszik Beregszásztól, ennek ellenére az én gyermekkoromban nagy esemény volt a városba menni: a falusiak a mezőn dolgoztak, és a gyermekeiket is a föld szeretetére nevelték. Igaz, nem volt mindig nagy a szerelem köztem és a föld között, különösen akkor nem, amikor dologidőben 10–12 évesen, hazajővén az iskolából, cédula várt az asztalon: „Etesd meg a disznót, és gyere utánunk a Hármas hídhoz kapálni”. A szüleim nagyon szerettek olvasni. A falubelijeim szívesen adtak kölcsön egymásnak könyveket. Az én gyermekkoromban közös munkák alkalmával már nem meséltek, mint azelőtt, de szokás volt, hogy tengerihántáskor vagy tollfosztáskor valaki felolvasott a többieknek egy-egy érdekes könyvből. Így ismertem meg például Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényét. A családi könyvtárban eleinte csak három könyv volt: a Biblia és a református énekeskönyv mellett Petőfi összes művei. Később anyám megengedte, hogy a verseimért kapott tiszteletdíjból könyveket vásároljak. A nyomdában dolgozván már rendszeresen vettem könyvet fizetéskor. Ma is sokszor kerül a kezembe olyan könyv, amelyikben ott van a gyufaszál, apám azzal jelölte meg, éppen hol tartott az olvasásban.

– Melyek voltak a kedvenc gyermekkori olvasmányai? Kinek vagy minek a hatására érezte úgy, hogy az írással szeretne foglalkozni?

– Mint már említettem, a szüleim nagyon szerettek olvasni, ezt láttam otthon, ezért már kisiskolásként beiratkoztam a könyvtárba. Az olvasás terén „mindenevő” voltam. Valójában a későbbi magyartanárom, a jelenleg Sopronban élő Polczer Irén volt az, aki a klasszikusok felé terelgetett. A Polczer házaspár (osztályfőnököm, Bandi bácsi fizikát tanított, de polihisztor volt) irigylésre méltóan gazdag házi könyvtárat gyűjtött, tőlük kaptam az első tanulmányköteteket, illetve a „nehéz” regényeket. Az iskolának irodalmi faliújságja is volt, amelybe mindenki írhatott. Itt adták közre első kis négysorosomat 11 éves koromban: „A pacsirta szép madár, / hangja messze, messze száll, / a szabadban énekel, / nem törődik semmivel.” Nyolcadikos voltam, amikor a járási lapban megjelent az első versem. Emlékszem, magyartanárnőm egy irodalmi montázst készített, amelyre jelmondatként írta fel Kovács Vilmos sorait: „… amit mondok, vagy leírok –, piros szívek gyűjtsék össze, ne sárga papírok”. Évekig ott állt ez az idézet a tanterem falán, amíg a hatalom le nem parancsolta a Holnap is élünk című regénye miatt. A piros szívek azonban megőrizték költészetét.

– Köztudott, hogy az érettségi megszerzése után évekig nyomdászként dolgozott, majd 1975-től a Beregi Hírlap elődjének számító Vörös Zászló munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője, illetve főszerkesztője lett. Mint alkalmi újságírót különösen érdekel, hogy hogyan sajátította el ennek a szakmának a fortélyait? Megosztana egy érdekes élményt vagy történetet ebből az időszakból?

– A szakma fortélyait Csanádi Györgytől tanultam, aki negyven esztendeig volt a járási lap főszerkesztője. A napokban töltötte be 84. életévét, de ma is aktív újságíró, publicisztikái a Kárpátaljai Hírmondóban is napvilágot látnak. Valóban végigjártam a szamárlétrát. Már nyomdászinasként is írtam tudósításokat. Nagyon boldog voltam, amikor hat év után bekerülhettem a járási lap szerkesztőségébe. Minden műfajban kipróbáltam magam: Mint mindenki abban az időben, önszorgalomból tanultam meg a publicisztikai műfajok szabályait. Természetesen vezércikkeket is írtam. Az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József Bánk bánjából Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít. Másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annak a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után.

– 1981-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen. Hogyan teltek a tanulás évei? Milyen volt a diákélet akkoriban?

– Huszonkilenc évesen diplomáztam, és ez a tény elárulja, hogy levelező úton tanultam az egyetemen. Egyik tanárunk epésen meg is jegyezte anno: „Tudják maguk, mi a különbség a levelező hallgató és a nappali tagozatos között? Az egyik veréb, a másik pacsirta…” Az én időmben sokszoros volt a túljelentkezés, négyszer felvételiztem, mikorra (akár veréb) egyetemi hallgatónak tudhattam magam, asszonyfejjel, édesanyaként jártam fel Nagyberegről Ungvárra, és az igazi diákcsínyek kimaradtak az életemből. Viszont nagyon meg tudtam becsülni, hogy tanulhatok. Sokan csodálkoztak azon, hogy nyelvjárástanból írtam a diplomamunkámat.

– Egészen fiatalon, a Forrás Stúdió alapító tagjaként került bele a kárpátaljai magyar irodalom vérkeringésébe. Ön még személyesen ismerhette a kárpátaljai magyar irodalom legemblematikusabb alakját, társaságunk névadóját, Kovács Vilmost. Milyennek látta őt, illetve a verseit?

– Kovács Vilmos verseit már az iskolában megismertem. Valami különleges csemege volt az irodalomkedvelő diákok számára: más, mint József Attila, vagy Ady, vagy Radnóti, mondanivalója jóval közelebb állt hozzánk, különösen, hogy tudtuk róla, kárpátaljai. A személyes találkozáskor nagyon közvetlen és jóindulatú volt, nem „szúrta le” a fiatalok zsengéit, biztatott bennünket. A Forrás Stúdiót, mint közismert, az Ungvári Állami Egyetem magyar szakos hallgatói hozták létre, de meghívtak soraikba olyan középiskolásokat is, akiknek nyomtatásban már megjelentek az írásaik. Így kerültem én is a stúdióba. Mint fentebb már szó volt róla, sajnos, én nem lehettem pacsirta, de az irodalmi összejöveteleken részt vettem, és olykor kemény bírálatokat is kaptam. Segített, mert hozzáértően terelgettek egy szabadabb látásmód felé. Mentorunk nem nagyon szólt bele a stúdió életébe, rábízta a vezetést a fiatalokra, de tudtuk, hogy adott esetben számíthatunk rá.

– A Forrás Stúdió tevékenységét az akkori rendszer finoman szólva sem nézte jó szemmel. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor a kommunista hatalom a csoport tagjainak értelmiségi pályán való érvényesülését ellehetetlenítő intézkedésekkel végül is felbomlasztotta a Forrás Stúdiót? Önt is érték meghurcoltatások akkor?

– Valóban így van: az akkori rendszer nem nézte jó szemmel a stúdió tevékenységét. Ebben egy kicsit az is benne van, hogy Kárpátalján abban az időben két „jegyzett” magyar író-költő élt: Kovács Vilmos és Balla László. Mint tudjuk, Kovács Vilmos a korlátok nélküli alkotói szabadság eszméjének zászlóvivője volt, Balla László pedig, aki a Kárpáti Igaz Szó, az egyetlen kárpátaljai magyar újság főszerkesztője volt, az öncenzúrát hirdette, és erre akarta inteni a fiatal tollforgatókat is, „nehogy már baj legyen” abból, amit megírnak, esetleg valahol publikálnak. Teljesen logikus, hogy „két éles kard nem fér meg egy hüvelyben”, így hát kezdetben nem annyira Vilmost, mint a (még) „névtelen” fiatalokat érte a támadás. Mivel én, mint utaltam rá, a ’70-es évek elején még javában nyomdászkodtam Beregszászban, nem voltam szem előtt, és nem is nagyon volt miért „meghurcolni”, kimaradtam a „jóból”.

– Azt hiszem, nyugodtan kijelenthető, hogy lírájának meghatározó forrásai a népköltészet és a népi hagyományok, elég csak például a Szőttes pirossal, feketével című költemény címválasztására gondolni. Ha jól sejtem, nagyberegiként a szövés mesterségét is kedves kötelesség volt elsajátítani. Kárpátalján több kezdeményezés történt az ősi népi mesterségek továbbadására. Nagyberegnél maradva a Prófusz Marianna és Gabóda Éva vezette iskolai kézműves szakköröket vagy a településen kialakított tájházat hozhatjuk fel követendő példának. Ön szerint mire van még szükség ahhoz, hogy a kárpátaljai, illetve a Kárpát-medencei magyarság meg tudja őrizni hagyományait?

fuzesimagda biztató– Az én időmben még nem tanították órakeretben a népi szövést, de telente minden házban ott csattogott a szövőszék, készültek a szedett kendők, a rongyszőnyegek. Jómagam türelmetlen és hebrencs kamaszlány voltam, maximum a pokrócrongy hasogatásában segítettem édesanyámnak. A hagyományok megőrzését azzal tudom segíteni, hogy a Kárpátaljai Hírmondóban elindítottuk az Örökség című rovatot, ahol számos néprajzi publikációnak adtunk helyet, többek között Prófusz Marianna beregi szőttesekről írt tanulmányának is. Magam is foglalkozom néprajzzal, elsősorban az emberélet fordulóihoz – lakodalom, keresztelő, temetés – kapcsolódó népszokásokat gyűjtöttem és dolgoztam fel, hiszen elgépiesedett világunkban ezek is eltűnőben vannak. A hagyományőrzés terén jó ötletnek tartom, hogy egyes iskolákban házi feladatként családi krónikát íratnak a felsőbb osztályos diákokkal, akik, ha van hozzá kedvük, barangolhatnak az „emberrégészet” világában.

– Egy évtizeddel ezelőtt elköltözött szülőföldjéről, és jelenleg az anyaország, Erdély és Kárpátalja háromszögben éli életét. Miért döntött az áttelepülés mellett, és hol érzi most magát otthon?

– 2001-ben megözvegyülvén, egyedül maradtam. A lányom egy kolozsvári fiatalember személyében találta meg a társát több mint két évtizeddel ezelőtt, és most Budapesten élnek két kislányukkal, Hajnalkával és Orsolyával. 2005-ben, harmincévi újságírói tevékenység után nyugdíjba vonultam, úgy gondoltam, itt az ideje a családegyesítésnek. Ám egy kolozsvári új társsal való találkozás ajándékaként nem sok időt töltöttem a magyar fővárosban: a kincses város vonzásába kerültem. Ez a körforgás szédítőnek tűnhet, különösen, ha hozzáteszem, hogy 2005 óta a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondónak, a Kárpátaljai Szövetség lapjának a főszerkesztője vagyok. A folyóirat negyedévente jelenik meg, Budapesten szerkesztjük, Beregszászban alakul ki a végleges formája, hidat képez a Kárpátaljáról Magyarországra elszármazottak és a szülőföldön maradtak között. Immár a 11. évfolyamába lépett, az olvasók kedvelik, és magam is örömemet lelem a szerkesztésében. Kolozsváron töltöm „rendes évi szabadságaimat”. Erdélyt az utóbbi néhány évben ismertem meg, a párommal sokat kirándulunk, a felfedezés élményéből több versem született. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy immár „határtalanul” járhatom a magyarlakta vidékeket, bár a „haza a magasban” olvasmányaimból mindig is az enyém volt.

– Milyen tapasztalatai vannak a beilleszkedésről?

Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni… Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a bereg-vidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta településein a polgármesteri hivatal épületén a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolór is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol… Más a helyzet Romániában, ahol több mint egymillió-kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent. Ezzel együtt Kolozsvár az erdélyi magyar szellemiség központja, és minden magyar rendezvénynek jelentősége van.

– Remélem, nem tekinti provokatívnak a következő kérdést: hogyan határozná meg identitását? Kárpátaljai magyarnak, külhoni vagy határon túli magyarnak, esetleg magyarországi magyarnak vallja magát? Ön szerint mennyire fontos az önmeghatározásban a regionális, illetve a közjogi megkülönböztetés?

– Én magyar, azon belül kárpátaljai magyar vagyok, ezt mindig és mindenütt büszkén vállalom. A gyökerek szempontjából fontos az önmeghatározásban a regionális megkülönböztetés: a világ a globalizáció felé halad, és ha már nem tudatosítjuk azt, hogy „honnan jöttünk”, csak azt, „hová megyünk”, elvész az élet sava-borsa. Ez persze magánvélemény. Ha a közjogi megkülönböztetésen azt értjük, hogy a kárpátaljai magyarságtudat megerősítést kap azzal, hogy „honosított magyar állampolgár” valaki, akkor én ezt nagyon helyeslem, és örvendetesnek tartom. Ami engem illet: azt szoktam mondani, hogy én Nagyberegen az édesanyám lánya vagyok, Budapesten a lányom édesanyja (és az unokáim nagymamája), Kolozsvárott pedig a férjem felesége, amúgy pedig Kárpát-medence-lakó. Nem egyszerű összehangolni, de ha belegondolunk, ez a hármasság Trianon nélkül nem is menne csodaszámba, hiszen mindhárom település rajta van a történelmi Magyarország térképén. Ráadásul a Kárpátaljai Hírmondó szerkesztését, kivitelezését és nyomtatását „helybenjárással” nem lehet megoldani, ahogy a klasszikusok mondták: „hajózni kell”… Mivel szabadúszó újságíró vagyok, magam osztom be az időmet. A férjem teljes mértékben támogatja lapszerkesztői munkámat, a többi hozzáállás kérdése.

– Kérem, beszéljen a Kárpátaljai Szövetség tevékenységéről, illetve a Kárpátaljai Hírmondó c. folyóirat szerkesztésében betöltött szerepéről!

hírmondó– Csak dióhéjban: a Kárpátaljai Szövetség éppen negyedszázada jött létre, tagságát a szülőföldünkről Magyarországra áttelepültek alkotják. A közösség a gyökerek megőrzésére fókuszál. Kárpátaljai Irodalmárok, Művészek, Alkotók Közössége (KIMAK) néven egy alkotóegyesületet is létrehoztunk. Kovács Sándor szakíró irányításával havonta rendezünk kárpátaljai esteket annak érdekében, hogy az anyaországiak megismerjék szűkebb pátriánk kultúráját. Ezt a célt szolgálja a Kárpátaljai Hírmondó is. Akinek valaha is volt köze az újságíráshoz, tudja, hogy ennél a hivatásnál nem úgy van, hogy „letészem a lantot, nyugodjék”: a zsurnaliszta állandóan gyűjti az anyagot, jegyzetel, akár papír zsebkendőre is, ha nincs más kéznél, és egyszer csak valahol meg kell írnia a gondolatait. Engem is nyugtalanít ez az elgépiesedett világ, konzervatív vagyok, nehezen barátkoztam meg a számítógéppel, hát még azzal a gondolattal, hogy hovatovább elektronikus könyveket „lapozgatunk”, és talán a nyomdafesték illata is „bekerül a múzeumba”. De vigasztal a tudat, hogy a Kárpátaljai Hírmondó olvasóinak nagy többsége az éjjeliszekrényén szereti tartani az olvasnivalót…

 
– A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) márciusi műhelybeszélgetésének Ön volt a meghívott vendége, amely során személyesen találkozhatott a fiatal kárpátaljai magyar írók, költők, értelmiségiek alkotta közösség tagjaival. Milyen vélemény alakult ki Önben az alkotói csoportról? A Kárpátaljai Hírmondó szerkesztése közben több tagunk írásait is olvasta. Az Ön megítélése szerint vannak a fiatal alkotók között olyanok, akik a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó alakjaivá válhatnak a következő években, évtizedekben?

– Rendszeresen olvasom a fiatal kirajzás alkotásait, többek között a Szárnypróba című antológiáFuzesi_Magda_a_marciusi_talalkozon_3ban, az Együtt folyóiratban, és az is mond valamit, hogy a Kárpátaljai Hírmondóban Debüt rovatot indítottunk kifejezetten a fiatal tehetségek bemutatására. Hadd ne említsek itt neveket, hiszen, ahogy egy klasszikus írta: a siker receptje – tíz százalék tehetség, kilencven százalék szorgalom, azaz még mindenkiből minden lehet. (Csak zárójelben jegyzem meg: annak idején Drávai Gizella neves beregszászi tanárnő, tankönyvíró pártfogoltjai között is voltak ragyogó tehetségek, akik valamilyen okból eltűntek a süllyesztőben). Ám meg kell hagyni, hogy a KVIT-esek új értékeket hoztak a kárpátaljai magyar irodalomba: kisprózát sorskérdésekről, tömör – olykor közéleti – verseket, a mai idők trendjéhez képest meglepően lírai, énekelhető költeményeket olvastam tőlük. Örömmel vállaltam, hogy részt veszek a márciusi műhelybeszélgetésen. Egy összeszokott, de egymásnak nem hízelgő formációt ismertem meg az alatt az idő alatt, amelyet szerencsém volt a fiatalok között tölteni. Szurkolok nekik, hogy el ne kallódjanak, mert sajnos oly korban élünk, amely nem kedvez a lírának.

– A születésnapok jó alkalmat adnak a megtett út elemzésére és az előttünk álló utazás megtervezésére is. Hogyan értékeli az eddigi életpályáját? Milyen tervekkel vág neki a jövőnek? Van inspiráló „családi hátország” az alkotó mögött?

Ami a szakmai dolgokat illeti, Konfuciusz írta valahol: „Válassz olyan hivatást, amit szeretsz csinálni, és soha életedben nem kell dolgoznod.” Valahogy én is úgy vagyok az újságírással. Négy évtizede vagyok gyakorló újdondász, ez már elég idő arra, hogy az ember életre szóló élményeket gyűjtsön. De mint utaltam rá feljebb, mentoromnak, Csanádi Györgynek még a kilencedik X-ben is van mondanivalója, tehát ha Isten élni enged, magam sem fogok unatkozni a jövőben. S hogy valami konkrétumot is mondjak: jelenleg beregszászi kolléganőmmel, Szemere Judittal antológiát állítunk össze a Kárpátaljai Hírmondóban egy évtized alatt napvilágot látott legjobb publikációkból, ami igencsak szép és örömteli feladat. A 2015-ös Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Kráter Kiadó gondozásában Kapunyitogató című gyermekverskötetem. Az „inspiráló hátországról”: nagyszerű családom van! A lányom és a vejem az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoznak, időnként maguk is tollat fognak. A lányom (Mester Magdolna) Zéró-állapot címmel (Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2006.) egy prózaverskötetet is letett már az olvasó asztalára, a vejem (Elbe István) művelődéstörténeti tanulmányokat publikál. Örömmel és kíváncsian figyelem unokáim, Hajnalka és Orsolya növekedését. Mindketten a Baár-Madas Református Gimnázium diákjai, Hajnalka inkább humán beállítottságú, Orsolya szépen rajzol, a közelmúltban országos pályázaton is díjazták egy munkáját. A férjem (Vallasek István) fizikus, nyugalmazott egyetemi oktató, a megújuló energiaforrások kutatásával és népszerűsítésével foglalkozik, előadásokat tart a témakörében. Minden napnak megvan a maga öröme, amiért érdemes élni, hinni és bízni a jövőben.

– Köszönjük szépen az interjút. Engedje meg, hogy a magam és a KVIT nevében is boldog születésnapot kívánjak Önnek! Isten éltesse sokáig erőben, egészségben, alkotóereje és -kedve teljességében, szerető családtagok és munkatársak körében!

Gálfi Dezső

Névjegy: Gálfi Dezső

1987. december 21-én született a beregszászi járási Mezőváriban, jelenleg is itt él. Iskolai tanulmányait a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskolában végezte, ahol 2005-ben érettségizett. 2010-ben felsőfokú, specialist szintű végzettséget szerzett magyar nyelvből és irodalomból az Ungvári Nemzeti Egyetemen. A diploma megszerzése után 10 hónapig a Kárpátaljai Megyei Állami Televízió- és Rádiótársaság Magyar Nyelvű Adások Főszerkesztőségében dolgozott műsorvezetői beosztásban.

2011 óta a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola pedagógusa, jelenleg irodalmat és művészettörténetet tanít. Az oktatói-nevelői munka mellett a tanintézmény sajtó- és médiafelelőseként, valamint egyik pályázati referenseként is tevékenykedik.

Tudósításai jelentek meg a Beregi Hírlap című járási, illetve a Kárpátinfó és Kárpátalja című megyei hetilapokban, a Kárpátaljai Hírmondó című, negyedévente megjelenő folyóiratban, a Kárpátalja.ma és Kárpátinfó.net hírportálokon, valamint a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) és a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) honlapján.

A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) mellett tagja több érdekvédelmi, szakmai vagy civil szervezetnek is: Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, Anyanyelvápolók Kárpátaljai Szövetsége, Rákóczi Szövetség. Az utóbbi szervezet 2013-ban megalakult vári középiskolai (ifjúsági) alapszervezetében elnöki tisztséget tölt be.

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>