filmnapló – „Egymásba rohanunk, csak, hogy érezzünk valamit” (Ütközések – Crash)

Ismerve az Egyesült Államok történetét, elmondhatjuk, hogy a demokráciaexportjáról híres ország egyfajta skizofrén hozzáállást tanúsított történelme folyamán. Az emberi jogok Mekkájaként elhíresült állam minden nagyobb korszakát végigkísérte a rasszizmus. A filmipar ezt igyekezett hűen visszaadni. Beszélhetünk akár a legkorábbi D. W. Griffith rendezte, rasszizmussal foglalkozó műről, az Egy nemzet születése c. filmről. Az alkotás (amely lényegében némafilm volt) már akkor is nagy port kavart, részben erkölcsi, részben politikai szempontok miatt is. Robert Mulligan Ne bántsátok a feketerigót! c. műve úgyszintén kötelező a tematikában érdeklődők számára, de példaként felhozható Tony Kaye Amerikai história X c. filmje is. Persze nem hagyható ki a sorból a szatirikus társadalomkritikát biztosító Family Guy c. amerikai televíziós rajzfilmsorozat és az ugyancsak főleg felnőtteknek ajánlott South Park c. animációs sorozat sem. Nem feladatom bemutatni ezeket a filmeket, sorozatokat, de úgy gondoltam, feltétlen szólni kell mellettük, ugyanis szinte az összes a XX. század terméke.

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások hatásai között ismételten jelen volt a diszkrimináció és a rasszizmus, ami nyilván nem meglepő. Az USA-ban elképesztő méreteket öltött, leküzdésük nem volt egyszerű, láthatóan még ma is tart ez a helyzet. A 2004-ben megjelent Ütközések c. film pontosan ezt próbálja bemutatni. Paul Haggis filmjét hat kategóriában jelölték Oscar-díjra, ebből hármat meg is nyert, egyéb más díjakat bezsebelve emellett. Nem véletlenül. 

A rendező: Paul Haggis

A rendező: Paul Haggis

A Los Angelesben játszódó film nyolc különböző szálon fut, a szereplőknek semmilyen kapcsolatuk nincs egymással, történetük mégis összefügg. A cím is erre utal: emberi sorsok egymással való ütközése. Ha a néző tájékozott minimális szinten a rasszizmus és a diszkrimináció fogalmával, egyből rájön, hogy ez a film pont a nyers valóságot mutatja be, azt, hogy az ember előítéletes, de ez az emberrel együtt született jellegzetesség, akár társadalmi szinten is. Ha a rasszista, diszkriminatív hozzáállást csak a fehér emberre korlátozta eddig az olvasó, akkor ez a film megváltoztatja a gondolkodását a témával kapcsolatban. Nyilván egy ilyen filmet nem lehet úgy bemutatni, hogy a központban ne a fehér ember rasszizmusa álljon. Talán ebből indul ki minden. A szereplőknek problémájuk van a feketékkel és az afroamerikai bűnözéssel, a mexikói bevándorlóval, a perzsa kisboltossal, a kínai embercsempésszel és valahol egy szálon összefutva mindannyiuknak mindenkivel, ezért a társadalmi szintű rasszizmus jelen van folyamatosan. Előítéletesek a tetoválásokkal és a rasszizmussal szemben (sic!), de még akkor is, amikor egy fehér bőrű pár átmegy az úton, ha két afroamerikai „egyetemistának látszó” fiatalembert látnak meg, szóval bővelkedik sztereotípiákban. Mindenki mindenkivel szemben intoleráns, mindezt felülírja az emberi érzelem, amely magasabb szintre emelkedik, ha elhagyja az előítéletességet. Ezeket a faji előítéleteket lényegében az adott emberi szituációk szülik, így a film nagyon komplexen, ám valahol érezhetően a hatásvadászat eszközével mutatja be ezt a mégis furává alakuló kapcsolatrendszert. 

 

A borító

A borító

Nem egyenes vonalon zajlik a történetek összessége, több szálon fut a cselekmény, de mindig van egy sorsközpontú csomópont, ami összehozza ezeket az embereket, hol negatív, hol pozitív értelemben: a rasszista rendőr, aki molesztálja a színes bőrű filmrendező ugyancsak színes bőrű feleségét, majd másnap kimenti a megalázott nőt egy baleset helyszínén az égő kocsiból, láthatólag élete árán is. Ugyanezen személy társa, akit a film egy liberális, mindenkit elfogadó emberként mutat be, véletlenül megöl egy színes bőrű fiatalembert. A kerületi ügyész feleségéről is érdemes egy-két szót mondani, ugyanis az ő kocsijukat a fent említett két fekete fiatalember tulajdonítja el. A nő ezzel próbálja igazolni faji előítéletét, félelme folyamatos úgy, hogy egy mexikói cseréli ki az ajtózárakat, és a bejárónője latin-amerikai. Lényegében hatalmas dilemmát ébreszt a nézőben az összes szituáció.

Mintha a nézőt arra sarkallná Haggis, hogy bebizonyítsa: minden emberben benne van az előítéletesség, mindannyian úgy születünk meg, hogy ez már belénk van táplálva, és akaratlanul is megítéljük az embereket külső jegyek és sztereotípiák alapján – mennyire igaza van.

Fontos kiemelni, hogy a film nemcsak faji előítéletekkel foglalkozik, hanem kényes emberi helyzeteket is bemutat. Érezhetően tudatos felépítésről van szó, ennek köszönhetően nem egyhangú a film, hanem komoly érzelemvilággal és frappáns cselekményekkel teli, amely a szereplők mindennapos küzdelmeit mutatja be egy-egy élethelyzettel szemben. 

 

Kép a filmből

Kép a filmből

Nem az a típusú film, ahol van jó és rossz szereplő. Itt egyszerre mindenki jó és rossz. A néző abban a szerencsés helyzetben van, hogy eldönti, kinek szurkol, mert a történet nem játszik rá erre: lényegében teljes függetlenséget ad neki. Azonban nem adja ezt az említett függetlenséget olyan könnyen, mint ahogy hisszük, ugyanis mindenkinek vannak pozitív és negatív jellemzői, ami megnehezítheti a döntésünket. Nem tudjuk, kit sajnálhatunk, kinek szurkolhatunk ebben az egész káoszban.

Pár szót szükséges említeni a színészekről. Olyan neveket tudhat magáénak a film, mint Matt Dillon, Sandra Bullock, Ryan Phillippe, Brendan Fraser, Ludacris és Terrence Howard – többek között. Érezhetően remek alakításokat produkálnak, azonban Sandra Bullock valahogy azt az érzést keltette bennem, mintha arra hajtana, hogy túljátssza magát a filmben, egyfajta „hamis szerepléssel”, így számomra hiteltelenné tette saját szerepét.

Nem csak ezzel van gond, vannak nyilvánvalóan problémái is az alkotásnak. Sok esetben unalmas pillanatokkal lepi el/meg a nézőt, gyenge és erőltetett párbeszédekkel, amelyek néha egyértelműen összefüggéstelenek.

Ennek ellenére meggyőződésem, hogy Haggis komoly mércét állított fel úgy a filmvilágnak, akár magának ezzel az alkotással: bővelkedik izgalmakban, sajátos stíluskészlettel, profi alakítással és rendezéssel jeleskedik; hatalmas művészi értéke van. Érzelmileg megérinti dramatikus helyzeteivel a nézőt és szembesíti a ténnyel: mindig másban látja a baját, mert sok esetben túl gyáva ahhoz, hogy magát tegye felelőssé. Utóbbi gondolatot még remekül adja át Az utolsó éjjel c. film Dögöljenek meg a… c. jelenete is, amely megtalálható a YouTube-on.

A film nálam egyértelműen  9/10, az IMDb felületén 370.699 szavazat szerint 7,8/10.

Csornyij Dávid

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>