Aki csak félszemmel is követte Szilágyi István életművének egyre kiterjedtebb és mélyebb befogadástörténetét, aligha kerülhette el a figyelmét Márkus Béla értelmezői tevékenysége. Kevés olyan fontos mozzanat, alkalom, 
évforduló, díjátadó vagy egy-egy szépirodalmi kötet megjelenése említhető a Szilágyi-életmű tekintetében anélkül, hogy Márkus ne szólalt volna meg nyilvánosan akár összefoglaló jellegű jegyzetben, esszében, akár terjedelmesebb recenzióban, tanulmányban. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy ő volt a szerkesztője-összeállítója a 2003-ban megjelent Tanulmányok Szilágyi Istvánról című reprezentatív kiadványnak, amely a már ismert és sokat idézett értelmezések mellett az összmagyar kultúrát tekintve nehezen hozzáférhető, a kulturális központoktól gyakran igencsak távollévő szerkesztőségek polcain porosodó regionális periodikák archívumaiból emelte át az olvasásra és vitára ma is méltó szövegeket. Azokat tehát, akik követték a befogadástörténet alakulását, bizonyára nem érte meglepetésként a hír, hogy összefoglaló szintézis készül az életmű egyik alapos ismerőjének műhelyében. És meg kell hagyni, maga a gesztus sem lehetett volna szebb, hiszen az író nyolcvanadik születésnapjára időzítve jelent meg a monográfia a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról elnevezésű sorozatában.
Már első pillantásra, a fejezetek címeit átfutva feltűnhet, hogy a könyv alapját részben a korábban megjelent szövegek kibővített, átdolgozott változatai képezik, másrészt pedig az eddig a tanulmányokban, recenziókban elszórtan megjelenő gondolatok, értelmezői lehetőségek kapnak bőséges teret a kötet lapjain. Márkus Béla komolyan veszi a jogos olvasói elvárást, ami a (nagy)monográfia műfajával szemben jelentkezhet, mégpedig azt, hogy nagyelbeszélésekbe vetett bizalom megrendülése ide, a töredékesség szükségszerű vállalása oda, egy valamirevaló, mértékadó munka azért lehetőleg ma is az életmű egészét tekintse át, értékelje. E
zért nem lehet csodálkozni, hogy fejezetet kap a két – talán ma már megszorítások nélkül, nyugodtan le lehet írni: – konszenzuálisan az írói életmű csúcsteljesítményének tartott nagyregény (Kő hull apadó kútba, Hollóidő) mellett a sokáig meglehetősen mostohán kezelt Agancsbozót, és az előző monográfiában, a Mester Béláéban még a Kő hull apadó kútba első változataként emlegetett Üllő, dobszó, harang. A regények mellett az elbeszéléseknek szintén komoly elemző részt szentel a monográfus a 2009-ben megjelent válogatáskötet, a Bolygó tüzek kompozíciójából (és hozzá lehet tenni: a szövegváltozatokból) adódó problémák mentén elindulva, ahogy a korábban kevésbé ismert – bár manapság, az író műhelyében készülő nagyregény miatt elég gyakran emlegetett – kisregényről, A hóhér könnyeiről sem feledkezik meg. De sorolhatnám még a különféle emlékezéseket, önéletrajzi jellegű elbeszéléseket/esszéket, a két korszakra tagolt közírói pálya sokrétű dokumentumait: a kötet olvasója számára egy idő után bizonyossá válik, hogy aligha lappang olyan jelentős Szilágyi-írás valamelyik folyóiratszám, évkönyv, antológia lapjain, amit Márkus Béla ne olvasott és ne elemzett volna. Ilyen szempontból minden további nélkül kijelenthető: ez a monográfia az életmű eddigi legteljesebb áttekintése és összefoglalása. Az összefoglalás viszont egyáltalán nem jelent lezárást: az értelmezéstörténet túlkapásainak vagy félreolvasásainak kiigazítása, az új szempontok felvetése, vagy éppen a kortárs magyar irodalomtudománnyal, pontosabban annak fogalomhasználatával szembeni ironikus bizalmatlansága miatt a könyv nagyon is eleven, vitára ösztönöz.
A monográfia szerzője mindjárt az első oldalakon egy megmerevedni látszó toposz mögé tekint: Szilágyi István tényleg „rejtőzködő író” lenne? Márkus finoman fogalmaz, elismeri, hogy az íróval kapcsolatban valóban emlegethető valamifajta „rejtezkedés kérdése” – ez, ha a szerzői önértelmezéseket vagy az évről évre egyre ritkábbá váló nyilvános szerepléseket értjük alatta, nyilvánvaló –, de árnyalja is véleményét, amikor hangsúlyozza: „félrevezető, megtévesztő lenne a rejtőzködő, a személyességét megtagadó írók közé sorolni” őt (7.). Ezt az állítást pedig a Katlanváros, az Asszonyélet egy sírkövön, a Vesztesek, a Kóborló évek és az Idelenn, odafenn című önéletrajzi elbeszélések/emlékezések/esszék elemzésével támasztja alá. Ezeket a Szilágyi-befogadástörténetben alig-alig emlegetett, a kötet lapjain tulajdonképpen újra felfedezett szövegeket az életmű szerves részének tartja Márkus, és megmutatja azokat a rejtekutakat, amelyek átvezethetnek az inkább a tényirodalomhoz sorolható szövegektől az alapvetően fikciós természetű szépirodalmi műalkotásokhoz. Közös történeteket vagy történetelemeket, sorsokat, alakokat ismer fel és mutat meg az életmű két szegmensét vizsgálva, amelyek – éppen emiatt – aligha választhatók el mereven egymástól. Viszont vigyáz arra is, hogy az életrajzi jellegű tényeket ne feleltesse meg minden áron a sajátos esztétikai-poétikai logika mentén felépülő, autonóm szövegvilágoknak. Az egyik elbeszélés, A végállomáson leszállsz kapcsán konkrétan meg is fogalmazza: „Sem (próza)poétikai, sem esztétikai szempontból nincs értéknövelő hatása annak, ha tudjuk, hogy egyik-másik sztori a cselekmény vázát tekintve Szilágyi István önéletrajzi emlékezéséből, a Vesztesekből ismert, és a szerző anyai ükapjának, valamint édesapjának a jellemrajza, illetve históriája” (306.).
A Szilágyi-olvasást tekintve leginkább persze a regényeknek van kiterjedt, mély értelmezői hagyománya, ez a monográfia fejezeteinek arányaiban is megmutatkozik. (Az viszont hiányként említhető, hogy a fordítások, illetve a külföldi recepció kérdése még említés szintjén sem jelenik meg a könyvben.) Márkus lelkiismeretesen összefoglalja a befogadástörténet legfontosabb kijelentéseit, gyakran vet fel lehetséges új szempontokat, ugyanakkor kiigazítja a nem pontos vagy nem eléggé megalapozott véleményeket. Az Üllő, dobszó, harang kapcsán például Mester Béla megfigyelését kérdőjelezi meg, mely szerint Szilágyi nőalakjai az „otthon-lét metaforájával”, míg a férfiaké az „úton-létével” lennének leírhatók (91.). Ugyanígy a regényből vett konkrét példák alapján vonja kétségbe a Kő hull apadó kútba recepciójában szinte alaptétellé vált megállapítást – éppen itt Maszárovics Ágnessel vitatkozva –, hogy II. Rákóczi képe „a hősnő szexuális életének vizuális pótléka” lenne, hiszen ha a narrátori közlésekre figyelünk, hamar kiderül: „a lány nem mindig fordult ehhez a pótszerhez” (126.). Az Agancsbozót eddigi visszhangján töprengve felveti, hogy a leggyakrabban emlegetett műfaji kategóriák (ellenutópia, parabola, fantasztikus-mitologikus regény) közül egy újabb fejezetnek kellene választani – ám arra, hogy új fejezet nyíljon az értelmezéstörténetben, egyelőre nem igazán mutatkozik szándék. De a Hollóidőt középpontba állító fejezet érzékelteti talán legjobban, Márkus mennyire otthonosan mozog Szilágyi megköltött világában, számon tartva szűkebb és tágabb szövegkörnyezetet, valamennyi utalást, látszólagos elvétést vagy következetlenséget, hogy végső soron a lehetetlent, a titkok feltárását, a rejtélyek feloldását kísértse meg. Ebben a fejezetben talál leginkább termékeny módon egymásra a szövegvilág sajátos logikája és az értelmező felderítő munkája, kitartó figyelme.
Innen nézve persze egyáltalán nem meglepő, hogy a monográfus magabiztosan igazodik el a különféle szövegváltozatok, kiadások között, és következetesen bírálja is az írót, aki az újra kiadott elbeszélések átdolgozásának tényét – a Kő hull apadó kútba újabb kiadásaihoz hasonlóan – sehol nem jelöli, bizonyos szempontból tényleg félrevezetve ezzel az olvasót. És mert ilyen következetes, jogos a bírálat, kevésbé érthető, Márkus miért nem jelöli sehol az imént említett regényt elemző fejezetben („…más rendet kicsikaró más idők”), hogy ő maga pontosan melyik kiadásból idéz, vagy melyik szövegvariáns alapján alkotja meg saját véleményét, értékítéletét. Mert sem a regény esztétikai értékét, sem pedig a befogadástörténet bírálatát tekintve nem mellékes, hogy az értelmező az első kiadásra vagy pedig a kétezres éveket követőkre gondol, amikor véleményt formál. Itt szükséges kitérni még a hivatkozások kérdésére. Márkus köznyelvhez közelítő, a gazdag magyar értekező irodalom hagyományaiból merítő, olvasóbarát esszéstílusát nem szakítja meg lábjegyzetekkel. Ez szemléleti megfontolásból jól érthető: a zárójelek között megadott hivatkozások kevésbé vonják el az olvasó figyelmét az elemzésekről. De míg a Szilágyi munkásságával foglalkozó szakirodalom rendszeres és pontos hivatkozásokkal van jelen a kötetben, addig az elméleti szakirodalom esetében időnként el-elmaradoznak az efféle jelölések – nem mindig világos, mi okból. Miért van jelölve pontos könyvészeti adatokkal mondjuk Gadamer Igazság és módszere vagy Victor Turner A rituális folyamata, miközben nem található ehhez hasonló hivatkozás Odo Marquard (44.) vagy Kierkegaard (254–255; 318–319.) idézett gondolataira?
Összességében elmondható, a monográfusnak legalább kétféle toposzt, illetve sztereotípiát sikerült biztosan árnyalnia. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy Szilágyi István „egy- vagy kétkönyvű író” lenne. Aki végigolvassa a kötetet, könnyen beláthatja, hogy az író életműve valójában mennyire sokrétű és mennyi rejtekút nyílhat meg az értelmező előtt, ha eddig kevésbé ismert szövegek felfedezésére vállalkozik. A másik, amit már fentebb említettem, a „rejtőzködő íróé”. Ami viszont megerősítést nyer, az Szilágyi István saját műveihez való különös hozzáállására vonatkozik: „a szerző a saját véleményükhöz, akaratukhoz csökönyösen ragaszkodók fajtájából való” (299.), ez pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy – Ács Margitra hivatkozva írja a monográfus – „a nagyregények szomszédságában született novellák nem jelentek meg együtt egy külön kötetben”. Majd ehhez még hozzáfűzi: „ezen, persze, azért nem lehet csodálkozni, mert mint az önéletrajzi esszék esetében is, feltételezhetően maga a szerző gátolta meg kiadásukat” (322.). Anélkül, hogy kétségbe vonnám ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát, annyival kiegészíteném, hogy szerencsére a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában Kötetben meg nem jelent írások cím alatt azért sok Márkus Béla által elemzett írás elérhető a nagyközönség számára is. Így tulajdonképpen már csak elhatározás kérdése, hogy a nagyregények mellett ki ismerkedik meg a közéleti, az önéletrajzi vagy a rövidebb szépirodalmi, elbeszélő jellegű szövegekkel. Az elhatározás megvalósításában pedig biztosan jó társa lesz ez a monográfia.
Márkus Béla: Szilágyi István. Budapest, MMA, 2018.
Megjelent: Helikon, 2019/11
