Én még krétával tanultam írni
palatáblára a magyar szót,
s megtanultam azt, hogy szégyen sírni,
törvényekről kökénybot ha szól.
Értelmet és színt adott a szónak
fehér arcon a piros pofon,
diktált a bot s a sok kréta-betű
tántorgott a piros sorokon.
Aranymondást, igéket körmöltem,
hogy élni jó, hogy a szenvedés…
Pestről jöttél a Kárpátok alá,
és mert ez a nagyvilág oly kicsi –
találkoztunk,
s úgy éreztem, talán
örültünk is egymásnak egy kicsit.
Ültünk ketten… Halkra fogta szavát
a szellővel feleselő nyárfa,
s a déli nap csurgatta aranyát
az égről a két boros pohárba.
Szállt a nótánk, de a gondunk …
Szeretlek.
Nem roppan előtted új cipőm meg térdem.
Szeretlek,
fojtogat a szó s a választ nem is kérdem. Szeretlek,
mint te szeretted a gyöngyfogát melledbe vágó
falánk kis gyermeked
jövőjéről álommal hímezett terveket.
Szeretlek,
mint repedezett, durva kéreg
alól rügyekben kicsattanó élet
szereti vakító áldását a fénynek.
Szeretlek…
Szeretlek, ha …
Letörlöm arcomról a nyálat
s szembe fordulok a széllel.
Költöző madaram, szép bánat,
hová szállott?
Te őrizted, te beszéld el.
Állok az idő bal markában.
Nem fog rajtam vád sem, per sem.
Csillag ég kék szemem sarkában.
Merre mutat?
Elvesztetted legszebb versem.
Nyomodba szegődtem, kortesed.
Vadul vertem tányért, dobot.
Tomboló …
