A levélfestő 

„Van egy világom. És ebben a világomban én adom meg a nevét

mindazoknak, akik odatartoznak.” (Erdélyi Béla)

 

A várhegy alatt jöttem, hajnal volt,

a házak kapui zárva,

néma kutyák álltak a kerítések mögött,

javítatlan utak pora kavargott.

A piacra igyekvők hajnalban elmentek.

Én a Mitrakát kerestem, eltévedtem ott,

ahol gyerekkorom óta ismerős voltam.

Tehetetlenül álltam egy kátyúban,

amikor valaki megszólalt a nyelvemen.

Kisimult arcú, elegáns, kalapos úr volt,

sétapálcával a kezében. Szeme fénylő kő.

Azt mondta, ilyen csend akkor van,

amikor a tulipánok szirmai fényben is csukva maradnak;

a kofák eladják az ősi családi ereklyéket a piacon,

a halottak gyertyatartóit, a kertek tartalmát,

a színes faleveleket a földről.

Helyette zúzmarát, deret, ködöt hoznak,

elhintik a várhegy alatt. Megfagy az utca,

s mi válaszok nélkül állunk majd.

 

Összekulcsolt kezét néztem,

hosszú ujjain még frissek voltak a sárga-piros festékfoltok.

Végül mélyen a zsebébe nyúlt,

teátrális mozdulatokkal elszórt

két maréknyi színes falevelet, és eltűnt.

Suttogott az út.

 

A kék verem

 

Tátong egy kék verem az utcasarkon túl, ahol véget ér a város.

Én is ott kötök ki, a mélyén, mint akik

hajnali, gomolygó ködből ordibálják ki,

mi dolguk volt a száraz ösvényeken,

szürke udvarokon, forró tetőkön.

Nincsenek utcalámpák, sötétedéskor

magunkra zárjuk a kaput.

Sokáig tart az éj, lelakjuk a házat,

nem gondolkodunk semmin.

A verem hidegen világít,

tudjuk mind, mi van ott,

de hozzászokunk,

senki sem költözik el.

 

*

A vers  eredeti megjelenésének helye: Együtt, 2021/5., 12-14. old.