Egy fiatal és csendes költő a közel 800 napja dúló orosz-ukrán háború árnyékában – a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) legfiatalabb tagja, Lévai Aliz Mária tevékeny életet él. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakirányán végzi a mesterképzést, emellett tanárként dolgozik a Jánosi Líceumban. Időközben befejezte az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát, idén pedig Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült. Lévai Aliz Máriával a magyar költészet napja apropóján beszélgettünk.
– Nemrég volt a magyar költészet napja, ennek kapcsán kíváncsi vagyok arra, hogy ki a kedvenc költőd, és miért szereted a művészetét?
– A magyar költészet napja előtt mindig eszembe jut Karinthytól a Nihil. Jelenleg három osztályban tanítok irodalmat, és mindhárom csoport számára felolvastam ezt a verset. Megdöbbentek azon, hogy a vers végén az áll, hogy „most meg kellene dögölni”, és hogy lehet ilyet leírni egy versben. Ilyenkor is el szoktam nekik mondani, hogy mindent lehet egy versben.
– 2024-ben még meg tudja lepni a diákokat ez?
– A tankönyvben ez a vers nem szerepel, így igen, meg tudja őket lepni, mert nem találkoznak szabad nyelvezetű versekkel. A tanmenetben hazafias és szerelmes versek vannak inkább, pontosan az hiányzik belőle, amire felcsillanna a szemük.
Nemrégiben Nagy Zsuka versét olvastam fel, a töredékek egy házasságbólt, amiben a költő használ erős kifejezéseket. Olvasás közben félbeszakítottak, hogy „tanárnő, ez tényleg benne van a szövegben?”
– A diákjaid olvassák a verseidet?
– Most kicsit elhallgattam alkotás terén. Ősz végétől tanítok, azóta nem volt közlésem. De néhány diák biztosan átnézte a közösségi oldalaimat, ott megosztom a publikációkat. (Mert hát mit csináltunk mi is anno?) Az egyik osztály szokta kérni, hogy olvassak fel a verseimből.
– Szeretsz tanítani?
– Egyre inkább azt érzem, hogy igen. De idő kell ahhoz, hogy belelendüljön az ember. Ez elég nehéz volt eleinte, mert gátlásos ember vagyok, aki nagyon nehezen szólal meg közönség előtt. Úgy érzem, hogy sikerült megtalálni az osztályokkal a közös hangot. Sokat segített a környezet, a tanári kar. Mindenkinek ilyen első munkahelyet kívánok.
– Hogyan hatott rád és a művészetedre a háború?
– Semmilyen szempontból nem lehet kizárni a háborút. Mindenhol ott van, mint egy rossz szomszéd, nézelődik, naponta rád nyit, elhúzza a függönyöd, nem hagyja, hogy megfeledkezz róla. Nagyon sokan egyszerre élik meg ezt, úgy érzem, hogy megbénít az írásban, nem tudok megszólalni olyan hangon, ami megfelelő lenne.
– Meglepő számomra, hogy a háború – írás szempontjából – bénítóan hat rád, miközben a verseidben gyakori téma az erőszak.
– Mert a verseimben inkább a lelki erőszak, a belső háború jelenik meg. A külső hatásokról nehezebb írnom. Nemrég kaptam felkérést egy folyóirat hábosú lapszámába, hogy lenne-e kedvem csatlakozni. Eléggé sokáig húzódik ez a háború, szóval nem tudom megúszni, hogy ne írjak róla. Erről beszélni kell. Ehhez viszont találnom kell egy nem elkoptatott nyelvezetet.
Gyakran azt érzem, hogy a saját verseim áldozata vagyok. Rádöbbentem, hogy amit korábban megírtam, mostanra sokkal aktuálisabb lett. Olyan, mintha a költői énem előrébb járt volna.
– Mennyire szoktak azonosítani a verseiddel?
– Teljes mértékben azonosítanak a történetekkel, még a családtagjaimat is. Gyakran írok családon belüli erőszakról, családtagok haláláról. Ilyenkor el szoktak gondolkodni az emberek, és meg is kérdezik. Elmondják, hogy ők azt hitték, velem történt ez meg. Az igaz, hogy mindig van benne a saját életemből egy kicsi, ami elindítja a verset, aztán különböző szerepeket hozok be, és szerepversekké alakul az egész.
– Hogy élted meg azt a napot, amikor kitört a háború?
– Akkor még itthon volt minden barátom, együtt laktunk a kollégiumban. Reggel a szobánkban összeültünk, és arról beszéltünk, hogy most mi fog történni, ki hová megy, sok ismerősünk elindult a határra. Szóval tényleg kaotikus reggel volt.
– Gondoltál-e arra, hogy külföldre menj?
– Gondoltam, de nem a háború elején, hanem inkább mostanában. Ennyi ideje húzódik, és semmi változást nem lát az ember. Dolgozom, tanulok, nehéz összeegyeztetnem a találkozást azokkal, akik külföldön vannak. Mostanában elgondolkodtam rajta, hogy meddig húzódhat, meddig bírom még én és a körülöttem élők.
– Nemrég Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat nyertél. Mesélj, kérlek, erről.
– Akkor nehéz időszakom volt, a meglévő verseimmel adtam be a pályázatot. Amikor megtudtam, nagy elismerésként éltem meg, és visszaigazolásként, hogy megéri írnom, foglalkoznom ezzel. Gyakran meg kell csípnem magamat, hogy emlékezzek, örülnöm kell. Nagyon szorongó típus vagyok, hiába tudom, hogy úton vagyok, de terelgetnem kell magamat, hogy odafigyeljek az ösvényre.
Az ösztöndíjprogram teljesítése már egy másik kérdés, nehezebb. A saját magam által létrehozott keretek közé vagyok bezárva. Nekem az alkotási folyamathoz sok idő kell. Van olyan, hogy hónapokig nem írok semmit, azután egymást követően 10 verset. Mindig kell, hogy ülepedjen valami. Van, hogy segít a határidő, de előfordul, hogy frusztrál. A rendszerek betartása szörnyen megy.
– Befejezted az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát. Mit tett hozzád ez a képzés?
– Nagyon sok mindent köszönhetek az íróakadémiának. A mentorom, Rózsássy Barbara teljes mértékben odafigyelt rám, kielemeztük a verseim minden egyes sorát. Segítség volt számomra az, hogy amikor elküldtem egy szöveget, a mentorom a saját hangján olvasta fel, és már a hangsúlyokból hallottam, hogy hol a probléma a szövegemmel.
– Mennyire vagy kritikus magaddal?
– Teljes mértékben kritikus vagyok magammal ésa verseimmel, mivel minden szöveg egy folyamat, amelyet nevezhetünk sohavégetnemérősnek. Fontos az önkritika, hiszen többszöri újraolvasás után talál javítanivalót a szerző. Valamint midig értelmezheti másképp, ahogyan az olvasó is. A megírott anyaggal nagyob távolságot kell tartanom, időre van szükség, hogy friss szemmel láthassam, ezért egy vers szerkesztése általában hosszú ideig húzódik.
– Ki az, aki ilyenkor helyrebillent?
– Leginkább az irodalomban otthon lévő barátaim, és az íróakadémiás mentorom. Velük szoktam megbeszélni akár az egy-két mondatos részleteimet is.
– Szerinted mitől vers a vers?
– Kell, hogy működjön. Az egyik osztályban ma pont arról beszéltem, hogy a versírásnak milyen szabályai vannak – időmérték, ritmus –, és ez új volt nekik. Felírtam a Két hexametert, elemeztem a két sort, és akkor látták, hogy a rím „csak” végső dolog. Szabad verset is csak úgy tudsz írni, ha tudod, hogy milyen szabályokat szegsz meg.
– Mik a jövőbeli terveid?
– Nem szeretek tervezni, de muszáj, így a kéziratomon dolgozom, ami még csak fejben van meg. Szeretném, ha idővel megjelenne az első kötetem, ami a mint teknős a páncélt címet viselné.
Sz. Kárpáthy Kata
