Nagy volt az út. Letaposott sarkam
kikacagja a fényes parkett.
Bánt a lárma. Nem szólok csak halkan.
Mért várom el tőled, hogy halld meg?
Nagy volt a harc. Néha még felszakad
a lelkemben egyszerre száz seb.
Nem kérded, hát nem mondom: nem szabad.
Mért várom el tőled, hogy lásd meg?
Lábad nyomát elfedi a büszke,
álmos égről hullt csillagok üszke,
s vihart hívó szód sincs, ajkad néma.
Egy ablaknyi eget nézel hosszan,
s a csend üveg falán halkan koccan
egy riadt név: a te neved, Éva.
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2012, 44.old.
