Brenzovics Marianna: Kilátás
Irodalmunk sajátosságait és az aktív kárpátaljai alkotók életkorát ismerve nyilvánvaló, hogy jelentős generációs szakadék tátong a szépírók mezőnyében. Hiányzik egy középnemzedék, amelynek csíráit jórészt a vidékünkhöz csak feltételesen köthető Véletlen balett folyóiratnál kereshetjük, és amely elsősorban értékelhető irodalmi művekkel, másodsorban – véleményem szerint – utánpótlás-neveléssel és egyáltalán szervezett, tartós, intézményesített irodalmi-művelődési élettel adós a közösségnek.
Ennek a hiánynak az okait nem szándékom keresni, de ha már ez a képlet áll előttünk, annál határozottabban kellene a szemlélődés középpontjába állítani legalább azt a néhány kiemelkedő művet, ami az ezredforduló óta Kárpátalján a próza terén mégis megszületett. Itt 
említhető Penckófer János Hamuthere, Balla D. Károly regényei, Berniczky Éva kötetei, vagy Brenzovics Marianna Kilátása. Be kell látnunk, hogy például a Kilátáshoz való viszonyában a tágabb értelemben vett kárpátaljai művelt közgondolkodás a lehető legrosszabb stratégiát választotta – a hallgatást. A szűkebb szakmai réteg elvétve tapasztalható reakcióin túl nem mutatkozott szándék a megvitatásra, a Kukorelly Endre-féle fülszöveg állítása ellenére nagyon is szocio, nagyon is helyi színezetű és komoly társadalmi problémákat feszegető szöveg mélyebb elemzésére, vagy eljuttatására a kárpátaljai olvasókhoz (ez egyéb, a könyvterjesztéssel kapcsolatos anomáliákra is rámutat). És így esély sem mutatkozik arra, hogy netán megcáfolhassuk Balla D. Károly állítását, miszerint „a magára ráismerő kárpátaljai olvasó” nem fogja szeretni Brenzovics Marianna regényét, mert, sajnos a megismeréséig sem jutottunk el igazán.
Úgy hiszem, Brenzovics Marianna Kilátás című regénye kapcsán az elemzés szempontjából jórészt elhanyagolható tény, hogy az a szerző első kötete. Egyrészt azért, mert az életmű tragikus hirtelenséggel és nagyon korán zárult le, nem képes egy hosszabb alkotói pálya ívének jellemző kiindulópontja lenni, másrészt pedig már ekkor olyan kiművelt szöveggel és jól megtervezett írói koncepcióval állt elő a valóságábrázolás tekintetében, ami kritikusait is meggyőzte a mű kiemelkedő mivoltáról. Képalkotása rendkívül érzékletes, az undortól az elérzékenyülésig sok érzelmet képes könnyen kiváltani az olvasóból.
A közlés és leírás töredezettségére, az összedarabolt valóság jelenségére Balla D. Károly[1] és Krupp József[2] is felhívja a figyelmet elemzésében, az olvasó a 154 oldalon keresztül tulajdonképpen az elbeszélő, és általa a szerző fejébe, gondolataiba nyer betekintést. Azzal szembesülhet, hogy a környezet képei, a történések hogyan csapódnak le a tudatban, és ott
mennyire termékeny reakcióba lépnek az elraktározott emlékekkel, tapasztalatokkal, a fejezetek asszociációs láncai akár pszichoanalitikai igényű vizsgálat tárgyai is lehetnének. Itt azonban nem a József Attila-i szabad ötletek fékezhetetlen árjára kell gondolnunk, az író nem dobja a gyeplőt a lovak közé, az esetlegesség látszata mögé bújva nagyon is biztos kézzel irányítja az olvasó figyelmét, és gesztusai az egyensúlyából kibillent világot láttatják közösség és egyén, az ideák és a rögvalóság, a lélek és a test diszharmóniáján keresztül. „Testem sűrű, térdeim vak, mozgékony szemgolyók, a tarkóm titokzatos. Sok szervem van, melyeket nem látok, idegenek.” – vallja az elbeszélő.
József Attilával később szándékosan is párbeszédbe lép, A Dunánál kezdőképeit parafrazeálja a Vérkét is bemutató részben: „A Vérke partján nem ülök. Elképzelem, hogyan úszik el. De nem, inkább állni látom, barna víz, mintha földdel volna festve, nincs benne hullám, mozdulás.” Csakhogy míg a költőelőd Dunája a folyton hömpölygő élet és történelem jelképe, addig a jelen állapotokra jól vonatkoztathatóan szennyes, kanálissá vált Vérke inkább azt érzékelteti, mintha megállt volna felettünk az idő.
Ha egyet is értünk Balla D. Károllyal abban, hogy a regény „a beszélő én és környezete összeegyeztethetetlenségéről szól”, meg kell jegyeznünk, hogy a kettejük közötti disztancia sajnos elrendeltnek látszó jelenség, nem az elbeszélő lenéző távolságtartásából fakad. Sőt, bár a visszataszító külső hatásoknak gyakran csak tárgyilagos leírását látjuk a szövegben, néha jobbító szándékú szociális érzékenységgel is találkozhatunk benne: „Arra gondolok, hogy képzeletben mindent meg tudok tisztítani. A gödrökben álló sáros vízből kimerem a sötét anyagot, ettől ásványvíz színe lesz, és vidáman forog a mélyedésben. Több ember torkát is meg kell tisztítani, tele vannak porral, sárral, amit felköhögnek, kiköpnek. Mindenkinek sima, csengő hangja lesz. Egy nő visszeres lábaiból kiveszem a kék golyókat, a piros cérnákat. Úgy jár, hogy alig érinti a földet. A szemekbe különleges folyadékot öntök, amelytől csillognak. A házakat már együtt mossuk le, utána alámerülünk egy komoly tóban.” Bár a szándék absztrakt mivolta és az elbeszélő többnyire csak elszenvedőként való részvétele miatt eleve kudarcra ítéltetett, mégis egyfajta közösségi érzésig vezeti a főszereplőt, mikor így fogalmaz: „Az ismerőseim szerintem egyformák, olyanok, mint én…”, vagy ekképpen: „Sír, átölelem, mintha hideg csontot érintenék. Bennem megvan az együtt-szenvedés képessége.” Ez a különösen szimpatikus attitűd ráadásul önreflektív lelki folyamatokkal is társul: „Nagyon lusta vagyok, egyben nyugtalan, ez a lehető legrosszabb összetétel, tudom” – vallja magáról a megszólaló.
Talán az előbbi hajlam, az együtt-szenvedés képessége miatt működnek olyan jól azok a részek, amelyeket Krupp József nézőpontváltásnak nevez, és azt írja róluk, „az én-elbeszélő mintegy kihangosítja környezetének hangjait.” Én ennél tovább mennék, hiszen nem puszta kihangosításról van itt szó: az elbeszélő mintegy azonosul a regény szereplőivel, képes megszólalni a hangjukon, saját nézőpontját felválthatja az ő perspektívájuk, legyen szó akár egy szerelmi bánattal küzdő nőismerőséről, vagy egy idegen rendőrről a vonaton, aki olykor kiskorú prostituáltak szolgáltatásait veszi igénybe.
Az elemző-olvasó számára feltűnhet, hogy Brenzovics Marianna írói világának fontos elemei az ellentétpárok. „A macskám szőre meleg, a szobámban hideg van” – írja egyik helyen. Sötétség és fény, érdes és sima felület, kicsi és óriás dolgok vezetnek végig a megismerésen, a valóság feltérképezésén. „…anyám egy fa előtt tűnődött, arca besimult a fehér faágakba, szép volt, ahogy fáradtan magába süppedt. Csúnya lett, erőre kapott, hirtelen mozgatta a fejét.” – szép vagy csúnya lehet, középút nincsen, csak harsány jelzők, hogy ami szép, az rendkívül megnyugtató legyen, és ami visszataszító, az különösen gyomorforgató. Valószínűleg többek közt ennek a végletességnek köszönheti a szöveg elevenségét és erőteljességét.
A regény textusát végigkíséri az égitestek metaforája, több bolygót is név szerint említ a szerző. Pontosan kiszámítható pályájuk és rendkívüli távolságuk tudatában sejthető, hogy szerepeltetésük a nyugalom és egyben a magány érzésének lírai kifejezését szolgálja a tragédiákkal terhelt, kaotikus valóság ellenpontjaként: „Egy csillagászati albumot forgattam, anyám tartotta a fejem a történetek fölött. Lesírtam a Szaturnuszról készült fényképet, aztán kitéptem az albumból, és kiszegeztem a falra. Amikor anyám leült a konyhába enni, a feje egy vonalba került a Szaturnusszal. A bolygó képe olyan nyugalmat árasztott, ami hiányzott anyám fejéből.” Itt ráadásul egy újabb inspiráló, szélsőséges ellentétpárt fedezhetünk fel a makro- és mikrokozmosz együttesében, ahol a bolygó párja talán a szemgolyó lehet, az univerzumé pedig a beszűrődő napfényben kuszán hullámzó por. Erről így ír a szerző: „Sírtam, elmosódott a történet, a poros napcsíkot néztem, a hullámzást a közepén. Fényérzékeny felület vagyok, gondoltam, nem akadályozhatom meg, hogy nyitott szememen bejusson a poros napcsík.”
Az alkotás gondolatritmusa, a metaforák és hasonlatok, a rendhagyó képalkotás és szövegstruktúra, klasszikus költők (pl. Petőfi) bevonzása erősíti a benyomást, hogy egy erősen átlirizált prózanyelvvel állunk szemben. Nem véletlen, hogy Csordás László prózában írt hosszúkölteményként, Balla D. Károly pedig szabadversként aposztrofálja Brenzovics Marianna szövegét. Nem is igazán vitatkozhatunk észrevételeikkel, amennyiben ilyen részletekkel találkozunk a kötetben: „Képzeletben végigveszem az egész kertet: a hóban az áldozat-hóvirág, ibolya, majd az infantilis tulipán, az orgonabokor, a pünkösdi rózsa feltámadás-szaga, a poros nyár, krizantémok, újra a hó vagy sár. Ez egy kör, amiről eszembe jut a fejem, a földgömb, a csillagok. A kert egy kör, körző vagyok, a fejem a tű, amit a kör közepébe szúrtak.” Éppen a lírai képalkotás nyilvánvaló mivolta inspirál a kérdés feltevésére, miért kerültek a regénybe versbetétek, amik, Balla D. szavaival élve „semmivel sem mondnak többet a törzsszövegnél”? Felfigyel erre a gyengeségre Csordás László és a korábbiakban említett Krupp József is, és ki kell emelnem, hogy ezzel kapcsolatos egybehangzó véleményeik nemcsak elemzői érzékenységükről, de a kritikusok gyakran gáláns, messzemenően diplomatikus hangvételéről is jól tanúskodnak. A versbetét kapcsán előbbi így ír: „kevésbé igényes”, míg utóbbi: „kevésbé érdekes”. Ha egy matematikai képletbe, az egyenlőségjel két oldalára képzeljük el megállapításaikat, a mindkettőjük által használt, tompító erejű kevésbét egyszerűen kihúzhatjuk, és máris kiderül, amivel – a regény egészét ismerve – egyet is érthetünk: a versbetét nem érdekes és nem igényes. Ezek nélkül a szöveg talán még feszesebb lehetne.
Rátérve a Kilátás témájára, könnyen észrevehető, hogy jól meghatározott térben játszódik. Beregszász, Zápszony, Déda vagy a Vérke említése, illetve olyan ukránból, oroszból átvett idegen szavak szerepeltetése, mint a blatnoj, a pizgyec vagy a klopotanja, egyértelműen Kárpátaljához, és a nyelvhasználat alapján a helyi magyar közösséghez köti a regényt, a kárpátaljai olvasó valóban magára és környezetére ismerhet a leírtak alapján. Az itt élők többsége jól ismeri, és saját tapasztalataiból is merítve erősen beleélheti magát a tömegközlekedési eszközökön való utazás hangulatába, a siralmas állapotú busz- és vonatjáratok atmoszférájába, ahol az egyre leépülő infrastruktúra látványa a kilátástalanság letargiájával sújt. Sokunknak a Nyíregyháza és Beregszász között közlekedő maszek fuvarosokhoz kapcsolódó élménye is lehet, éppen olyan, mint amiről az elbeszélő a Megismerkedik egy veres arcú férfival, akinek zöld Zsigulija van c. fejezetben beszámol. Az elhanyagolt járművek, az útvonalról saját ügyeik intézése miatt letérő és időt húzó sofőrök, a határátlépés negatív élményeit a Kilátást olvasva akár a magunkénak is érezhetjük.
Melyikünk ne hallott volna a dédai tó fenekére engedett közel-keleti menekültekkel teli busz történetéről? A regény lépten-nyomon tapasztalható társadalmi problémákra mutat rá, mégis a szerző érzékeny lelkén átszűrve tudnak ezek igazán közel kerülni hozzánk. A többször megemlített földön heverő, vagy éppen földre bukott emberek látványától, az erőszakos utcai cseresznyeárustól és követelőző koldustól egészen az embercsempészet, a szexuális aberrációk és a gyermekprostitúció kérdéséig jut el. Tetten érhető az emberek közötti kapcsolatok elértéktelenedése, a test, a szexuális érintkezés tárgyiasulása.
Feltehetjük a kérdést: az egymásra épülő nyomasztó valóságelemek alkotta cselekménysornak van-e végkifejlete, a problémák láncának van-e feloldása? Engedtessék meg, hogy végül némileg személyesebb hangot üssek meg, és Brenzovics Marianna tragikus halálának néhány aspektusát ismerve kimondjam: a végső feloldás csupán a feloldozás lehet. A 2017 novemberében történtekre gondolva szinte hátborzongató volt újraolvasni a Kilátás utolsó bekezdéseit: „Megengedem a vizet, hogy a fehér fürdőkádba folyjon, de fekete, nem feküdhetek bele, pedig meleg, forró, és én fázom. Ki kell tisztítani a kutat, a mélye sáros, iszapos; állok a fehér kádban, nézem a sötét vizet.” Néhány sorral lejjebb pedig így folytatja: „Szombat van, éjszaka, nyugalmat érzek magamban. Apám felköhög, lezárom a szemem. Egy fehér csík lefordul, eltűnik a sötétben. A halál mellém lopózik…”
Az úgynevezett második utáni fejezet, aminek a szerző a Jövő címet adta, úgy tűnhet, éppen a mostani jelenünkre vonatkozik. Újra megjelenik Isten, akiről csak a regény elején esett szó, a főszereplő gyermekkorában rajzot készített róla, és számos fejet rajzolt neki. A meghatározott nézőpont – jelesül a hullámos ég – miatt az elbeszélő számomra félreérthetetlen dimenzióba helyezi önmagát: „Hullámos az ég, ráfekszem, a testemet finoman le- és fölengedi, csak a szemem mered a kertemre, teli kíváncsisággal és szomorúsággal. Mi lehet ott lenn, a kertben, ha nem látszom benne, mert nagyon fenn ülök?”
Erre a kérdésre talán tőlünk, olvasóktól vár feleletet, de megnyugtató válasszal ma sem tudunk szolgálni.
[1] Balla D. Károly. Az érvényes manír. Brenzovics Marianna: Kilátás, http://www.papiruszportal.hu/site/index.php?f=1&p=1&n=5852
[2] Krupp József: A kilátás hiánya. Brenzovics Marianna: Kilátás, http://www.barkaonline.hu/tarca/2193-brenzovics-marianna-koenyverl
Forrás: Marcsák Gergely, Súlyos hagyomány, Intermix Kiadó, Ungvár, 2020, 56-62.
