Kopogtak az ajtón. Líz álmosan kászálódott ki az ágyból, a földön heverő köntöséért nyúlt, hogy magára húzza. Megyek már, kiabálta, de a csengő egyre hevesebben és vadabbul szólt. Már többször elgondolkodott azon, hogy lecseréli. Nem szerette a hangját. Valami, a szovjet időből visszamaradt, madárhangra emlékeztető szerkezet volt, ami csak akkor működött, ha a bejárati ajtó előtt álló szinte ráfeküdt. Most is ez történhetett.
Líz a tükörbe nézett, haja kócos volt, egyik kezével igyekezett megigazítani, hogy ne tűnjön túl csapzottnak, bár arca így is arról árulkodott, hogy csak pillanatokkal korábban ébredt.
Kinézett a kémlelőnyíláson és látta, hogy két egyenruhás férfi áll odakinn. Egyikőjük magasabb volt és barna hajú, a másik szőke. Elfordította a zárat, majd résnyire nyitotta az ajtót.
– Tessék? – szólt ki.
– Hölgyem, legyen szíves, nyissa ki az ajtót – szólt kívülről egy hang.
Líz szélesebbre tárta azt és beengedte a rendőröket.
– Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan, közben arra gondolt, hogy talán a felső szomszéd éjszakai zenélése miatt érkeztek a fiatalemberek.
– Beljebb mehetnénk? – viszonozta a kérdést a már ismerős hang. – Talán jobb lenne, ha leülnénk egy kicsit beszélgetni.
A lány értetlenül nézett. Soha nem volt gondja a hatóságokkal, nem tudta mire vélni a látogatásukat. A konyha felé vette az irányt, majd hellyel kínálta a rendőröket.
– Kávét? – mondta és már be is kapcsolta a kávéfőző gépet. – Felébresztettek. Ne haragudjanak, de nekem szükségem van rá ilyenkor.
– Csak nyugodtan – néztek össze a fiatalemberek, majd a szőke folytatta: – Én megköszönném azt a kávét.
Líz bólintott, a tűzhely fölötti polc ajtaját szélesre nyitotta és csészéket vett elő. Mindhármójuknak töltött a fekete löttyből.
– Hölgyem… Elkérhetnénk az iratait? – szólt a barna férfi.
– El, de én is szeretném, ha bemutatkoznának és elmondanák, mit akarnak.
A szőke dokumentumokat vett elő az oldaltáskájából, és átnyújtotta a lánynak. Líz figyelmesen elolvasta a neveket, bólintott és visszaadta a kért iratokat.
– Még mindig nem mondták meg, hogy mit akarnak.
– Ezzel egy kicsit várnunk kell – mondta a barna. – Ideadná kérem a személyi igazolványát?
A lány – nemtetszése jelenként – felhúzta szemöldökét, de mégis előkereste táskájából az igazolványt. A szőke férfi átvette és azonnal jegyzetelni kezdett belőle.
– Maga mit csinál? – kérdezte Líz.
– Felveszem a jegyzőkönyvbe az adatait, hölgyem.
– De én erre nem adtam engedélyt és azt sem tudom, milyen jegyzőkönyvről van szó! – ezt már dühösen mondta.
– Hát, arról van szó, hogy ön…
– Hallgass már el, te idióta! – sziszegte a fogai között a barna, majd kikapta társa kezéből az iratot. – Kedves Elizabet, mióta él ön ebben a lakásban? – folytatta.
– Úgy, hat-hét éve – válaszolta.
– Egyedül? – folytatta a faggatózást a rendőr.
– Most igen.
– Ki élt itt önnel azelőtt?
– A volt barátom… – válaszolta.
– És ő hol tartózkodik jelenleg?
– Fogalmam sincs. – Líz egyre idegesebb lett, látta, ahogyan a szőke férfi minden szavát lejegyzi, és ismét kérdőre vonta őket. – Mondják már meg, mit akarnak?
– Előbb kérem, ön válaszoljon az én kérdéseimre, különben a kolléga beírja a jegyzőkönyvbe, hogy nem volt hajlandó együttműködni. Remélem, azt ön sem szeretné, ha a kihallgatást a rendőrőrsön kellene továbbfolytatni.
Líznek nem tetszett ez a hangnem, de a gondolat, hogy a rendőrségre kelljen mennie, még inkább taszította. Kortyolt egyet a kávéjából, és rágyújtott egy cigarettára.
– Rendben, akkor folytassuk. Mikor költözött el az exe?
– Úgy négy-öt hónapja.
– Mi volt az indok?
– Nem jöttünk ki jól.
– Közös gyerekük van?
– Még csak az hiányozna!
– Nem szereti a gyerekeket?
– Dehogynem, csak…
– Mi csak? Szereti őket vagy nem?
– Hogyne szeretném!
– Nem lenne rá képes, hogy megölje?
– Kit? Az exemet?
– Vagy a gyermekét…
– Egyikre sem.
– Kérem, mutassa meg a hasát.
– Hogy mit?
– Jól hallotta, a hasát.
– Az meg miért szükséges?
– Hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem szült.
– Maga teljesen hülye? Már hogyan tudná eldönteni valakiről, hogy szült-e, abból, hogy megnézi a hasát?! Nekem ebből elegem van! Vagy elmondja, mit akarnak, vagy húzzanak el innen a francba!
– Ne olyan hevesen, Elizabet! A szomszédjai jelentették, hogy ön terhes volt.
– Sosem voltam terhes!
– Hallott róla, hogy egy halott csecsemőt találtak a szemétdombon?
– Csak nem engem gyanúsítanak? És igen, hallottam róla.
– De, hölgyem, ön az első számú gyanúsított. Több szemtanúnk is van arra, hogy ön terhes volt. A szomszédok jelentették.
Líz gondolkodóba esett. Nem is ismeri a szomszédjait, pedig évek óta itt él. Annyit tud, hogy csupa vén egyedülálló asszony lakik a lépcsőházban, meg a fenti férfi, aki éjjelente diszkót rendez.
– Az lehetetlen. Menjenek csak be a munkahelyemre és kérdezzék meg a kollégáimat. Sosem volt gyermekem!
– Főnök, ne haragudjon, hogy közbeszólok, de itt az áll, hogy a gyanúsítottnak több gyermeke is van…
– Biztos, hogy nincs gyereke? – tette fel a kérdést a barna.
– Nincs! – válaszolta dühösen Líz.
A szőke férfi a kezében forgatta a személyi igazolványt. Majd megszólalt:
– Hölgyem, ide adná a lakcímkártyáját is?
Líz a pénztárcájába nyúlt, kivette és átadta a papírt. A szőke férfi nézegette, majd a barna felé fordult.
– Főnök, azt hiszem, tévedtünk. Ez nem az ötvennégyes ház…
– Nem bizony! – vágta rá a lány. – Ez az ötvenes.
A két férfi egymásra nézett, majd lesütötték a szemüket. A szőke felkortyolta a maradék kávéját, felállt, majd minden papírt a táskájába gyűrt.
– Elnézést kérünk a zavarásért – habogta a barna – Rossz házban kopogtattunk… Még egyszer, bocsánat.
– Látja, ha azonnal elmondja, mit akarnak, nem raboljuk egymás idejét.
Líz udvariasan kísérte ki a vendégeket, majd kulcsra zárta az ajtót. Az erkélyre ment és onnan figyelte az eseményeket.
A két rendőrtiszt a másik házba ment, majd néhány perc múlva egy fiatal nőt kísértek ki, megbilincselve. Egy harmadik rendőr az autóban ülve várta őket.
– Ez a napom is el lett baszva – mondta Líz, majd cigarettára gyújtott.
Az első slukk után éles fájdalmat érzett, majd megmozdult valami a hasában.
Forrás: Együtt, 2020/1.
